Megszületett Nagyajtai Kovács István történész, jogász, aki a székelység történetét kutatta és adta közre.
215 éve
Magyar, Született, Tudomány
1799. 05. 03
Unitárius székely határőrcsaládban született. A nagyajtai unitárius iskola elvégzése után a székelykeresztúri unitárius gimnáziumban és a brassói katonanevelő intézetben töltötte iskolaéveit. Ezt követően 1817-től előbb a kolozsvári unitárius kollégiumban tanult, majd 1821-től a város piarista líceumában hallgatott jogot. Tanulmányai befejeztével, 1823-ban az erdélyi főkormányszék tisztviselője lett, először tiszteletbeli írnoki, majd 1842-től lajstromozói beosztásban. A magyar államnyelvvé tételét követően, 1847-től részt vett a főkormányszéki hivatalos levelezést szabályozó bizottságban. 1849-ben Szemere Bertalan belügy-minisztériumi osztálytanácsosnak kérte fel, de Kovács elhárította a kinevezést. 1849 júliusa és augusztusa között a Kolozsváron működő országos főtörvényszék bírája volt. 1850 után is büntető-törvényszéki bíróként működött, 1852-től pedig a Besztercei kerület törvényszéki tanácsosa, 1857-től úrbéri törvényszéki tanácsosa, 1861-től táblai ülnök, 1862-től közügyi igazgató, 1863-tól az erdélyi ítélőtábla első osztályú valóságos ülnöke volt. 1865-től 1867-es nyugdíjba vonulásáig az Erdély legfőbb törvényszéki tanácsosa címet viselte.
Jogászi pályafutása mellett fiatalkorától foglalkozott Erdély és a székelyek újkori, főként 16–17. századi múltjával, valamint az erdélyi nemzetiségek (magyarok, székelyek, románok, szászok, besenyők stb.) közép- és újkori népesedéstörténetével. Kiterjedt könyvtári és levéltári kutatásokat végzett, amelyek során az előző korok történeti irodalmának feltérképezése mellett több oklevelet, kéziratos krónikát, annalest, levelezést és naplót gyűjtött össze. Elméleti munkássága szintén jelentős, a tetszetős, délibábos elméletek korában több közleményében rámutatott a történettudományi forráskritika jelentőségére.

Történeti cikkei a közreműködésével szerkesztett Nemzeti Társalkodó és Erdélyi Híradó folyóiratokban jelentek meg, emellett elkészítette az 1810–1811. évi kolozsvári országgyűlés jegyzőkönyveinek mutatóját (1833), s Kemény Józseffel együtt szemelvényes kaidványokban adott közre több általa fellelt történeti forrást (1837–1845).

Az 1850-es évek elején sokat tett az erdélyi levéltárügy fejlesztéséért, irányítása alatt mérték fel és rendezték az erdélyi vármegyei és városi levéltárak törvénykezési anyagát. Síkra szállt Kolozsvár történeti műemlékeinek, épületeinek védelme érdekében, s a végül 1856-ban megalapított Erdélyi Múzeum ügyének kezdeményezői és pártolói közé tartozott. Könyvtára, ősnyomtatvány- és kéziratgyűjteménye, levelezése halála után a kolozsvári unitárius kollégium tulajdonába került.
1845-ben a Magyar Tudós Társaság levelező tagjává választották, 1867-től a Magyar Történelmi Társulat alapító tagja volt.