William Faulkner (New Albany, Mississippi, 1897. szeptember 25. – Byhalia, Mississippi, 1962. július 6.) Nobel-díjas amerikai író, egyike a 20. század legnagyobb hatású irodalmi nagyjainak. Tekintélyét regényei, novellái, versei, filmforgatókönyvei és újító írói stílusa alapozták meg. Mivel legtöbb műve Mississippi államban játszódik, úgy tekintik, mint a Déli irodalom egyik legfontosabb képviselőjét. Ezek közé tartozik Mark Twain, Robert Penn Warren, Flannery O'Connor, Truman Capote, Eudora Welty és a színdarabíró Tennessee Williams. Bár munkáit rendszeresen publikálták az 1920-as évek közepe óta, Faulkner viszonylag kevéssé volt ismert. Ma már a legnagyobb amerikai írók közé sorolják.^[11]

1949-ben irodalmi Nobel-díjat kapott a „...modern amerikai irodalomban megteremtett erőteljes és egyedi művészi stílusáért”.

Eredeti nevén William Cuthbert Falkner, William volt a legidősebb Murry Cuthbert Falkner és Maud Butler négy fia közül. Családi nevét az író később Faulknerre változtatta, hogy miért, arra a kutatók a mai napig nem találtak egyértelmű választ. Mississippi államának története és kultúrája, sőt az egész déli világ, nagy hatással volt nemcsak egyéniségére, de írásaira is. Négyéves korában a család Oxford városába költözött. Faulkner itt lakott élete végéig, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Oxford mint helyszín, modellként szolgált több regényében is. Faulkner ükapja, William Clark Falkner, ismert alakja volt az észak-Mississippi vidéknek; az amerikai polgárháborúban (1861–1865) mint ezredes szolgált, megépített egy vasútvonalat, és később Mississippiben egy kisvárost is elneveztek róla. A család irodalmi tradícióit is az ükapa alapozta meg, egyéb írásain kívül egy regény megírásával. Faulknert ükapja ihlette John Sartoris alakjának megírására a Sartoris című nagy regényében.

Élete végéig tartó alkoholizmusa ellenére is elérte, amit kitűzött maga elé. Mindig mondta (és ennek családja tanúja volt), hogy mialatt írt, nem ivott. Nem hitt abban, hogy az alkohol segít az alkotói folyamatban. Egyes irodalomszakértők szerint csak azért ivott, hogy megszabaduljon a mindennapi anyagi gondoktól, nem pedig azért, mert a kor romantikus felfogása szerint egy briliáns írónak szüksége van az alkohol buzdító hatására.

Faulknert egy másik író, Sherwood Anderson beszélte rá a regényírásra. Ennek eredményeképpen William Faulkner lett a "Dél" krónikása: nála alighanem senki sem tudta jobban megragadni az Államok déli részének hangulatát, a volt rabszolgatartó vidék csendes, konok, magányos búját. Fiktív helyszínei és szereplői segítségével a maga teljes valóságában tárja elénk a déliek örök sértettségét a polgárháború elvesztése miatt, mely maga után vonta a gazdag földbirtokosok elszegényedését mind anyagilag, mind erkölcsileg. Remek képet kapunk a szesztilalom Amerikájáról, és a feketék helyzetéről is.

Faulkner stílusa a problematikus írásmódok közé tartozik, azok közé, melyeket manapság kísérletező (experimentális) irodalmi műfajnak neveznek. Prózája helyenként nehezen érthető. Aprólékos figyelmet szentel az előadásmódnak és a hanglejtésnek. Kortársa, Ernest Hemingway minimalisztikus stílusa éles ellentétben áll Faulkner áramló tudatfolyamával; írásaiban gyakran erős érzelmeket fejez ki, időnként felhasználja a déli vidék gótikus elemeit, de ugyanakkor észszerű, logikus is. Mindez komplikálttá teszi regényeit. Karakterei változatosak: néger rabszolgák leszármazottjaitól, a fehér szegényektől, a földművesektől, és a munkásosztály tagjaitól kezdve az arisztokratákig mindenkiről írt. 1956-ban, egy, a The Paris Review amerikai irodalmi folyóiratban közölt interjú alkalmával Faulkner megjegyezte: „Ha egy írót érdekel a technika, forduljon a sebészhez vagy a falazó kőműveshez. Nincs automatikus módja az írásnak, nincs leegyszerűsített megoldás. A fiatal író számára bolondság lenne akármilyen elméletet követni. Tanulj a saját hibáidból – az emberek csak a saját tévedéseikből tudnak okulni. Az igazi művész az, aki nem hisz abban, hogy bárki is elég jó ahhoz, hogy tanácsot tudjon neki adni – hiúsága páratlan. Mindegy mennyire, tiszteli az idős írót, célja, hogy felülmúlja.” Egy nagy tiszteletben álló déli írónő, Flannery O'Connor, ezt mondta az íróról: „Faulkner puszta jelenléte köztünk nagy különbséget jelent egy író számára abban, hogy az a bizonyos író mit tud vagy nem tud magának megengedni. Senki nem akarja, hogy szamárfogata ott mondjon csődöt, ahol a Dél Vonata ["Dixie Limited"] száguld.”

A korai negyvenes években Howard Hawks filmrendező meghívta Faulknert Hollywoodba. A forgatókönyvírást Faulkner boldogan elfogadta – szüksége volt a pénzre, és Hollywood jól fizetett. Emellett barátságot kötött nemcsak a rendezővel, de jó néhány színésszel is; ezek között volt Humphrey Bogart és Lauren Bacall. Megírta Raymond Chandler könyvének, The Big Sleep, és Hemingway To Have and Have Not című regényének forgatókönyveit.

Faulkner a Nobel-díjat 1949-ben kapta meg, de ténylegesen csak 1950-ben jutalmazták a Svéd Akadémia késése miatt. Faulkner a díj egy részét a fiatal, kezdő íróknak adományozta; később ebből a pénzből alapozták meg az úgynevezett PEN Faulkner-díjat. A pénz egy másik részével egy oxfordi banknál ösztöndíjat alapított afroamerikai diákok számára, hogy továbbtanulhassanak a közelben lévő főiskolán (Rust College, Holly Springs, Mississippi).