François Mauriac (Bordeaux, 1885. október 11. – Párizs, 1970. szeptember 1.) Irodalmi Nobel-díjas francia író.

Anne Wiazemsky színésznő (Jean-Luc Godard második felesége) nagyapja.

Gazdag bordeaux-i polgárcsaládba született, apja bankár volt. Mauriac 18 hónapos gyerek volt, amikor apja meghalt. Édesanyjával élt együtt, öt gyerek közül ő volt a legfiatalabb. Édesanyja szigorúan vallásos, katolikus és konzervatív szellemben nevelte.

A bordeaux-i egyetem bölcsészkarán teológiát, régiségtant, orvostudományt, filozófiatörténetet és esztétikai ismereteket hallgatott. Érdeklődése azonban az irodalom felé fordult. Szülővárosának környéke a későbbiekben is meghatározó volt regényeiben.

Már fiatal korában Bordeaux-ban is megjelent néhány verse az újságokban, azonban csak 1906-ban, Párizsba való költözésekor teljesedett ki tevékenysége. Első könyve, az „Imára kulcsolt kéz” („Les Mains jointes”) 1909-ben jelent meg, verseskötet volt, mint a két évvel később, 1911-ben megjelent „Búcsú az ifjúságtól” („L'Adieu à l'adolescence”) című könyve is. Újságíróként helyezkedett el, egy katolikus szellemű folyóirat munkatársa, később szerkesztője is lett. Újságíróként is jó tollával tűnt ki.

Az első világháború alatt a Vöröskereszten keresztül a Balkánon különböző kórházakban szolgált.

1922-ben jelent meg „A leprásnak adott csók” („Le Baiser aux lépreux”) című regénye, ami sikeressé tette, majd az 1925-ben megjelent „A szerelem sivataga” kiérdemelte a Francia Akadémia nagydíját is. Az 1932-ben megjelent, egy pénzsóvár ügyvéd családi viszályáról szóló könyve, a „Viperafészek” aztán nemcsak híressé, hanem kedvelt íróvá tette Franciaországban is. 1933-ban a Francia Akadémia tagjai közé választották, még ugyanebben az évben megírta saját munkásságának elemzését „A regényíró és alakjai” című esszéjében.

Több kritikus is fanyalgott művein (pl. Sartre 1939-es kritikájában), ennek ellenére sikere töretlen maradt. 51 éves korára közismert volt mint publicista, de jó ismeretterjesztő és kitűnő vitatkozó is volt, újságcikkeiben, vitairataiban aktív közéleti tevékenységet folytatott, a diktatúra minden formáját, így az olasz és a spanyol fasizmust is elítélte.

Regényei mellett tanulmányokat írt Pascalról és Racine-ról is.

Későbbi művei közül a „Frontenac-misztérium”, „A farizeus” műve emelhető ki. Négykötetes „Napló”-ja „Emlékiratai” írói szándékairól, erkölcsi nézeteiről szólnak. Írt néhány színpadi művet is, ezeket hazai színházak játszották. (Comédie-Française).

A második világháború alatt a megszállt Franciaországban bujkált, az ellenállási mozgalomban is részt vett. Ez alatt is jelent meg írása, a „Le Cahier noir”, „Forez” álnév alatt. A háború után Charles de Gaulle magas kitüntetésben részesítette.

Egyre aktívabb lett közéleti szereplése, újságcikkeiben többek között elítélte a vietnámi és az algériai háborút, a magyar forradalom jelentőségét is felismerte. Biztatta Elie Wieselt, hogy írja meg a holokauszt időszaka alatti, zsidóként átélt tapasztalatait. 1962-től nyíltan Charles de Gaulle mellé állt (később életrajzi regényt is írt róla). Ekkor már a Le Figaróban és a L’Express-ben írta napi vitacikket.

1952-ben Irodalmi Nobel-díjat kapott. Élete töretlennek és sikeresnek mondható, amit egy író publicista elérhet, azt megkapta. 85 éves korában érte a halál, koporsóját az Akadémia lépcsőjére helyezték el, két oldalán díszsorfalat álltak a kormány és az akadémia képviselői.