Dante Alighieri, eredetileg Durante Alighieri, gyakran csak Dante (Firenze, 1265. május második fele – Ravenna, 1321. szeptember 14.) itáliai költő, filozófus, az olasz és a világirodalom nagy klasszikusa. Főművét, az Isteni színjátékot Babits Mihály a „világirodalom legnagyobb költeményének”, Jorge Luis Borges a „valaha írt legnagyobb irodalmi műnek” nevezte. Műveiből életbölcsességek, axiómák bonthatók ki.

Dante társadalmi hatása már életében is széles körű volt, köszönhető volt ez annak, hogy eltért a humanizmus nyelvétől, a latintól, s inkább a hétköznapi ember nyelvén, anyanyelvén, olaszul írta műveit, amelyek nemcsak nyelvezetileg álltak közel a hétköznapi emberekhez, de a nép gondolkodásmódját is tükrözik. Életműve rendkívüli mértékben komplex: összegzi kora tudományának, teológiájának, poétikájának, kultúrájának, hiedelmeinek és társadalmának szinte minden aspektusát.

Dante ősi nemesi család leszármazottja volt. Első, Firenzében letelepedett őse Rómából származott, a Frangiapanik nemzetségéből, és mindenki Eliseónak hívta, leszármazottai pedig az Elisei családnevet viselték.^[1] Apai ükapja Cacciaguida (kb. 1091–1148) volt, akit III. Konrád német király lovaggá ütött, s aki a második keresztes hadjáratban vesztette életét.^[2] Felesége, Alighiera Alighieri a Pó völgyéből, a ferrarai Alighieri családból származott. A házaspár az Alighieri ősök iránti tiszteletből egyik gyermekét Alighieri Duranténak nevezte el. Alighieri leszármazottai idővel elhagyták az Elisei nevet, s csak az Alighierit használták.

Dante 1265. május második felében született Firenzében. Boccaccio elmondása szerint születése előtt terhes anyja különös álmot látott: „Ez a kedves asszony mintha álmában egy nagyon magas babérfa tövében állott volna, zöld rét közepében, egy kristálytiszta forrás mellett, és itt szült egy fiúgyermeket, ki igen hamar, csak a babérfáról hulló bogyókkal táplálkozván és a tiszta vizű forrásból oltván szomját, felcseperedett, pásztor lett belőle, s mintha mindenképpen azon törte volna magát, hogy a babérfa lombját, melynek gyümölcséből úgy felgyarapodott, a maga erejéből érje el; s ahogy ácsingózott érte, úgy tetszett az asszonynak, mintha elesett volna, s hogy felállott, nem is ember volt immár, hanem páva. S ezen az asszony úgy elcsodálkozott, hogy felriadt álmából; nem sok idő telt el, hogy a szülés szükséges ideje elérkezett, és egy fiúgyermeket szült, akit közös akarattal az atyával, Danténak neveztek el: és méltán, sőt legméltóbban, mint ahogy azt a jövendő megmutatta, mikor e nevet teljes mértékben igazolta.”

Dante kilencéves korában, 1274 tavaszünnepén ismerte meg a nyolcéves, bíborszínű ruhát és virágkoszorút viselő Beatricét.^[7] Az Új élet című művében a következőképpen ír erről a pillanatról: „Ettől fogva számíthatom, hogy Ámor eluralkodott lelkemen, mely tüstént meghódolt neki, s képzeletem adta erejénél fogva oly erősen hatalmába vett, hogy mindent kénye-kedve szerint kellett cselekednem.”^[8] Beatrice egy tehetős firenzei polgár, Folco Portinari bankár lánya volt, akinek egyik fiútestvérével, Manettóval vagy Ricoveróval Dante jó barátságot ápolt. Így történhetett meg az, hogy egy májusi ünnep alkalmából hivatalos volt a Portinari-házban rendezett ünneplésre és megismerhette Beatricét.

Mivel Dante szülei jómódúak voltak, így a kor szokásainak megfelelően egyaránt részesítették a gyermeküket a trivium (latin nyelvtan, logika, retorika) és quadrivium (aritmetika, geometria, asztronómia, zene) oktatásában. Főként Vergilius, Horatius, Ovidius és Statius műveit olvasta, de más költőket, írókat is szívesen tanulmányozott. Tanulmányai során mind az autodidakta elsajátítási formát, mind tanítók segítségét igénybe vette. Elmondása szerint verselni saját magától kezdett. Kora mesterei közül a legnagyobb hatást Brunetto Latini, a kor jelentős politikusa és tudósa, a köztársaság kancellárja, a klasszikus szerzők és az ókori filozófia kiváló ismerője gyakorolta rá.

Beatrice halálát követően Dante szülei akaratának engedelmeskedvén megnősült. Felesége Manetto Donati lánya, Gemma Donati lett. A házasságot a szülők már 1277-ben elhatározták, az esküvő 1293 körül volt.^[11] Boccaccio Dante-életrajzában Dante feleségét gyanakvó, önző asszonynak írta le, olyannak, aki megtiltotta férjének, hogy más emberek társaságában töltse idejét, és mint aki korlátozta férjét abban, hogy a tudománynak, az irodalomnak szentelje magát. Azonban Boccaccio beszámolóján kívül semmi más nem tanúskodik Dante boldogtalan házasságáról. Valószínűleg az egyébként nőgyűlölő Boccaccio túlzásaival lehet itt dolgunk.

1289-ben, huszonnégy évesen Dante a firenzei lovasság első soraiban harcolt az arezzói ghibellinek ellen folytatott campaldinói csatában. Egy még Bruni által látott levélben leírást adott a csatáról, térképet készített annak helyszínéről, s azt is leírta, hogy bár nem számított újoncnak a fegyverforgatásban, mégis mennyire megrémítette a csata kezdete, majd a félelme diadalmámorba váltott át, amikor a lovasság újabb és újabb rohammal legyőzte az ellenséget.

A tanulmányok és a magánéletének viszontagságai sem mentesítették Dantét az alól, hogy a korának oly viharos politikai életét figyelemmel kísérje. Apja halála után a családja anyagi gondokkal küzdött, ezért neki új bevételi lehetőségeket kellett keresnie. Közszereplői pályafutását 1295-ben kezdte el. Mivel az értelmiségieket és művészeket tömörítő testületnek, az „orvosok céhének” tagja volt, az Igazságszolgáltatási szabályzat alapján közhivatalt vállalhatott. Részt vett több firenzei tanácsban, majd priornak választották és 1300. június 15-étől augusztus 15-éig ő irányította szülővárosa közéletét.

íg Dante a pápánál járt el követként a pártok érdekében, 1301. november 1-jén Charles de Valois, akit VIII. Bonifác pápa azért küldött Firenzébe, hogy béketárgyalásokat folytasson a két ágra szakadt guelfekkel, átjátszotta a hatalmat a feketék kezére. A fekete guelfek, miután magukhoz ragadták a hatalmat, kegyetlen bosszút álltak fehér riválisaikon: Dantét 5000 forint pénzbírságra és két év száműzetésre ítélték, javait pedig elkobozták. Ezt az ítéletet, mivel Dante nem jelent meg az idézésen, 1302. március 10-én máglyahalálra változtatták. Danténak menekülnie kellett, és soha többé nem sikerült visszatérnie szülőföldjére.

VII. Henrik halála után Dante feladta a reményt, hogy valaha is visszatérhessen szülővárosába, így átkelt az Appennini-Alpokon és Romagnába ment. Itt Guido Novello da Polenta vendége volt; házában 1318-tól egészen 1321. szeptember 14-én bekövetkezett haláláig talált otthonra. Halálát malária okozta.^[16] 1320-ban több észak-itáliai városban is előadásokat tartott; a veronai, Vita a vízről és a földről (Questio de Aqua et Terra) című előadása írásban is fennmaradt.