IV. (Rettegett) Iván moszkvai fejedelmet egész Oroszország első cárjává koronázták.
473 éve
IV. Iván Vasziljevics vagy
Rettegett Iván, régiesen
Rettenetes Iván (
oroszul: Иван IV Грóзный [Ivan Groznij]), (
1530.
augusztus 25.[1] –
1584.
március 18.[1]), moszkvai nagyfejedelem
1533-tól, az első orosz cár
1547-től.
Hosszadalmas, jobbára eredménytelen háborúskodásba keveredett a
svédekkel és a litvánokkal; a katonai fegyelem és a központi hatalom
megszilárdítása érdekében terrorisztikus eszközökkel lépett fel a
bojárokkal és más nemesekkel szemben.
III. Vaszilij moszkvai nagyfejedelem második, Jelena Glinszkaja hercegnővel kötött házasságából született.
[1] A cár a későbbiekben megalkotott egy – minden valóságot nélkülöző – elméletet, amely szerint dinasztiája közvetlenül
Augustus római császártól származott, így akart ugyanis nagyobb mozgásteret szerezni a nemzetközi örökösödési vitákban. Édesapja halála után két nappal (
1533.
december 6.) Danyiil
metropolita az
Uszpenszkij-székesegyházban nagyfejedelemmé kiáltotta ki a gyermek Ivánt.
[1]
Iván nevében édesanyja, Jelena kormányozta az országot, kegyence, Ivan
Ovcsina Tyelepnyev-Obolenszkij közreműködésével: ez adott táptalajt
azoknak a híreszteléseknek, mik szerint a gyermek nagyfejedelem
valójában Obolenszkij fia. Jelena
1538.
április 3-án halt meg, feltehetően megmérgezték.
Iván a későbbiekben senkit sem vádolt meg nyíltan e bűn elkövetésével,
de a kegyencet börtönbe vetették, Iván húgát pedig – aki a dajkája is
volt – kolostorba zárták.
[1]
Formálisan Iván 5 éves korától részt vett az államügyek intézésében,
így az egymással folytonosan rivalizáló bojárcsaládok, a Sujszkijek és a
Belszkijek hatalmi harcának középpontjába került. Nem feledte ekkori tapasztalatait, és élete végéig mélységesen bizalmatlan maradt a bojárokkal szemben.
A moszkvai uralkodóknak mindig sok gondot okoztak a tatár csapatok
betörései; Iván is tudatában volt ennek a veszélynek, ezért úgy
határozott, hogy támadásba lendül. Két eredménytelen hadjárat (
1547,
1549) után csapatai végül
1552-ben bevették
Kazany városát, így a
Volga menti
Kazáni Kánság Oroszország része lett.
1556-ban az
Asztraháni Kánság ellenállás nélkül elfogadta Moszkva fennhatóságát. A hadjáratokban a cár személyesen részt vett, az államügyek intézését Makarij metropolitára bízta.
A belső hatalmi harcok folytatódtak, s a helyzetet csak tovább
nehezítették az orosz örökösödési törvények, amelyek oly bonyolultak
voltak, hogy óhatatlanul vitához vezettek; a nemesség eközben mind
számát, mind hatalmát tekintve megerősödött.
[3] 1553 márciusában Iván súlyosan megbetegedett, ezért magához hívatta bojárjait, hogy esküdjenek hűséget örökösének, a kiskorú
Dmitrij hercegnek
. A
titkos tanácsban és a
bojárdumában
megoszlottak a vélemények, sokan attól tartottak, hogy a gyermek trónra
kerülése esetén kiújul az Iván kiskorúsága idején tomboló
erőszakhullám.
Miután a
Volga mindkét partján biztosította hatalmát, Iván figyelme a
Baltikumra irányult; tengeri kijáratot akart, hogy megoldja a tenger nélküli Oroszország évszázados problémáját. Az eredetileg
Kínába induló
Richard Chancellor és brit kereskedőtársai a
Fehér-tenger felől jutottak el
1553–
1554-ben Moszkvába, Iván azonban meg volt győződve arról, hogy csak akkor tud eredményesen kereskedni Európával, ha a
Balti-tenger partján jut kikötőhöz. A 24 évig tartó
livóniai háború 1558 januárjában kezdődött. Az első balti hadjárat az oroszok sikerét hozta:
Livónia, a
Német Lovagrend állama megszűnt létezni, és
Narva kikötője orosz kézre került.
[3] A háborúba később bekapcsolódott
Lengyelország,
Svédország és
Dánia is, így
1564
körül megváltoztak az erőviszonyok; a livóniai háború második és
harmadik szakaszában Iván hadserege súlyos vereséget szenvedett.
[3] A teljes összeomlás elkerülése végett a cár
XIII. Gergely pápa közbenjárását kérte, aki
Antonio Possevino nunciust bízta meg a közvetítéssel. Oroszország
1582-ben a
Lengyel–Litván Unióval 10 évre,
1583-ban a svédekkel 3 évre szóló fegyverszünetet kötött.
A Kazáni és az Asztraháni Kánság elfoglalásával
Oroszország az 1550-es években Kelet-Európa legerősebb hatalmává vált. Az
Oszmán Birodalom nem csupán az oroszok visszaszorítását és a
Krími Tatár Kánság
megsegítését remélte egy északi hadjárattól, hanem a perzsa hadjáratok
utánpótlási feltételeit is javítani akarta a volgai vízi út
megszerzésével.
[4] II. Szelim az orosz terjeszkedéstől tartó lengyelekkel akart szövetségre lépni.
1569 nyarán a törökök és a krími tatárok sikertelenül ostromolták
Asztrahánt, mialatt az oszmán flotta
Azovot támadta.
1570-ben IV. Iván követeinek Konstantinápolyban sikerült békét kötni a
szultán és a cár között. Ennek ellenére a törökök és a krími tatárok újabb háborút indítottak a cár ellen, mely
1574-ben zárult le Iván seregeinek győzelmével. Mivel ekkor a cár nem akart a törökök ellen háborúzni, békét kötött
II. (Korhely) Szelimmel.
Iván nehezen viselte reményei és tervei meghiúsulását, s 1581. november 16-án egy vita hevében, pillanatnyi felindultságában halálosan megsebesítette örökösét, Iván cárevicset.[3] Nem fia volt az egyetlen, aki áldozatul esett haragjának: Iván később több mint 3000 nevet tartalmazó szinogyikkokat
(halottak jegyzéke az Istentiszteleten való megemlékezéshez) küldött
szét különféle kolostorokba hatalmas pénzösszegek kíséretében, azzal a
paranccsal, hogy a szerzetesek imádkozzanak a halottak lelki üdvéért
(sok áldozat neve nem is került ezekre a listákra).
Kommentáld!