Márai Sándor, eredeti nevén márai Grosschmid Sándor Károly Henrik^[1] (Kassa, 1900. április 11. – San Diego, 1989. február 21.) magyar író, költő, újságíró.

Márai életútja az egyik legkülönösebb a 20. századi magyar írók között. Már az 1930-as években korának egyik legismertebb és legelismertebb írói közé tartozott. Amikor azonban 1948-ban elhagyta hazáját, tudatosan és következetesen kiiktatták műveit a hazai irodalmi életből, és haláláig a nevét is alig ejtették ki. Ez nemcsak emigráns létének és bolsevizmusellenességének tudható be, hanem annak is, hogy ő volt a magyar polgárság irodalmi képviselője, s erről az osztályról sokáig semmi jót sem lehetett állítani. Márai azonban a klasszikus polgári eszményeknél értékesebbet nem talált, így kötelességének tartotta, hogy ezeknek adjon hangot műveiben.

Az 1980-as években már lehetővé válhatott volna munkáinak hazai kiadása, de ő megfogadta, hogy amíg Magyarországon megszálló csapatok tartózkodnak, s nem lesz demokratikus választás, addig semminek a kiadásához és előadásához nem járul hozzá. Életműsorozatának újra kiadása halála után, 1990-ben indult el. Ugyanebben az évben posztumusz Kossuth-díjjal jutalmazták.

Márai Sándor 1900. április 11-én látta meg a napvilágot, Kassán. Felmenői eredetileg polgári származású cipszerek voltak. Dédapja, Grosschmid János (1778–1849) földmérő, a Tengermelléki kerület sóbányáinak és kamarai javainak főfelügyelője, 1790. november 18-án nemesség és családi címer adományozásában részesült II. Lipót magyar királytól.^[2] Márai Sándor édesapja, dr. nemes Grosschmid Géza (1872–1934) királyi közjegyző, a kassai jogászkamara elnöke, majd a trianoni békeszerződés után a csehszlovákiai Országos Magyar Keresztényszocialista Párt szenátora, édesanyja Ratkovszky Margit (1874–1964) volt. A Grosschmid család nemzedékeken keresztül őrzője volt az elit polgári értékrendnek, így természetes volt, hogy gyermekeiket is e szellemben neveljék.

A Tanácsköztársaság bukása után családja biztonságosabbnak látta, ha elhagyja az országot, így Lipcsében folytatta tanulmányait. Októbertől az Institut für Zeitungskunde hallgatója lett. Onnan Frankfurt am Mainba, majd Berlinbe ment, 1920-ban. Itt még tanult egy ideig, de a tizedik félév után teljesen feladta tanulmányait, és több újság állandó munkatársa lett. Többek között a Der Drache, a Simplicissimus és a Frankfurter Zeitung című lapokba írt.

1928-ban feleségével visszaköltöztek Budapestre, a budai Mikó utcába. A Krisztinaváros akkoriban komoly irodalmi negyednek számított. (Szomszédai közé tartozott Kosztolányi Dezső is.) Ebben az évben adták ki Bébi vagy az első szerelem című regényét.

1948-ban döntő lépésre szánta el magát a Márai család: augusztus 31-én elhagyták az országot. A Keleti pályaudvarra senki sem kísérte ki őket. Választásán több évet töprengett.

Márai feleségével 1952-ben végül elhagyta Olaszországot, és New Yorkba költözött. A kontinensváltás végső okait állandó levelezőpartnerének, Paulay Erzsinek írja meg 1951. február 26-án kelt levelében: „Az én elmenetelemnek innen egyetlen igazi értelme van: ki kell lépnünk az emigráció státusából. Akármilyen angyaliak itt hozzám, az igazság mégis az, hogy rendőri felügyelet alatt éldegélő hontalan vagyok. Ez a felügyelet nem lehet tapintatosabb, emberibb, mint amilyen, de mégis az. És ez az állapot nem jövő a kisgyereknek. Változtatni itt nem tudok rajta.”^[18] Első, emigrációban írt regénye a Béke Ithakában ebben az évben jelent meg.

1980-ban feleségével visszaköltöztek az Egyesült Államokba, San Diegóban telepedtek le. Egy évvel később már Magyarországon is tárgyalni kezdték Márai műveinek kiadását. 1984-ben fejezte be újabb naplóját, a Napló 1976–83-at.

1985-től sorozatos családi tragédiák érték: elvesztette Kató húgát, majd Gábor öccsét. Felesége ekkor már félig vak – Márai napjai ekkor már főleg csak neje ápolásával teltek – Lola 1986. január 4-én halt meg. Az asszonyt elhamvasztották, és az író csónakból az óceánba szórta a hamvait. A csernobili atomerőmű-baleset kapcsán élesen bírálta, hogy a glasznoszty ellenére a szovjet vezetés megpróbálta eltussolni, veszélyességét agyonhallgatni. A sok tragédia hatására fogalmazódott meg benne az öngyilkosság gondolata: „Két hét előtt vettem itt egy kézifegyvert” – írta utolsó naplójában. Az év november 26-án elveszítette Géza öccsét, a híres filmrendezőt is. Halálát így összegezte: „Emigráns volt, esztendő előtt hazaköltözött. Hazament meghalni. Vagy hazament és belehalt.”^[21]

1987-ben már szinte remete módjára, magányossága és előrehaladott rákbetegsége miatt mély depresszióban élt. Látogatókat már alig fogadott. Szőnyi Zsuzsának ezt írta: „Magányosan élek. János és családja egy autós óra távolságban vannak tőlem, segítőkészek, gyakran látom őket. Máskülönben mintha barlangban élnék, ahová csak denevérek tévednek. Ez nem is lehet másképp. Öreg korban dönteni kell, mit kezdjünk a magányossággal. Talán helyesebb egyedül magányosnak lenni, mint társaságban. De az öregség így is probléma.”^[22]

A testi megpróbáltatásokat erős lelki fájdalom is követte, amikor nevelt fia, János is meghalt. Fia halálát igazi támadásnak fogta fel. „Nem tudok most számot adni erről a sorscsapásról. […] Lola úgy képzelte, ha egyikünk elmegy, János majd vigyáz az itt-maradottra. Nem így történt.” – írta egy levelében egyik barátjának.^[22]

1988-ban többen (Magyar Tudományos Akadémia, Magyar Írók Szövetsége) is megkeresték műveinek újrakiadása ügyében, azonban ő ezt rendre visszautasította. Felmerült benne a hazatérés gondolata, azonban orvosai nem ajánlották az utazást.

1989. január 15-én kézírással írta meg utolsó naplóbejegyzését: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Végül február 21-én egy pisztolylövéssel tett pontot életére. Hamvait kívánságára a Csendes-óceánba szórták.