Meghalt Giuseppe Domenico Scarlatti olasz, barokk zeneszerző.
262 éve
Giuseppe Domenico Scarlatti (
Nápoly,
1685.
október 26. –
Madrid,
1757.
július 23.) olasz,
barokk zeneszerző.
Alessandro Scarlatti, a híres
nápolyi operaszerző fia,
Bach és
Händel
mellett a barokk zene egyik legnagyobb alakja. Apja tanításának
köszönhetően korán, mindössze tizenhat évesen nápolyi királyi
orgonistává nevezték ki.
Velencében tanult, majd
Rómában apja helyébe lépett mint
Mária Kazimira lengyel királyné zenemestere, azt követően
1713-ban a
Szent Péter-bazilika maestro di capellá-ja lett.
1719-ben
V. János portugál király meghívására a
lisszaboni udvarba utazott, ahol a királyi kápolna kórusát és zenekarát vezette, egyben a király gyermekeinek zenemestere is volt.
Mária Borbála infánsnőt követve
Madridban telepedett le, ahol zeneoktatással, illetve zeneszerzéssel foglalkozott. Hosszas betegség után
1757.
július 23-án halt meg a spanyol fővárosban. Scarlatti számos művet írt, de híressé elsősorban csembalóra írt
szonátái
révén vált. Általuk Scarlatti olyan technikai újítások gyakorlatát
alakította ki, mint például a kézkeresztezés, a teljes klaviatúra
kihasználása, az egy hangon történő repetálás, futamok és vakmerő
ugrások. Scarlatti jelentős hatással volt a billentyűs zene fejlődésére,
különösképpen
Spanyolországban és
Angliában.
A Scarlatti-család
Itália
egyik legrégibb és legnagyobb zenészcsaládja volt, több nemzedéken
keresztül igen jelentős muzsikusokat adtak a világnak. Származásuk
bizonytalan, a legtávolabbi ismert ős, Domenico nagyapja a
szicíliai Trapaniban született, később
Palermóba költözött, ott nősült meg
1688-ban. Hat életben maradt gyermeke közül legidősebb fia,
Alessandro,
Domenico apja emelkedett a legmagasabbra, de testvérei is elismert
zenészek, énekesek voltak. Domenico nemzedékéből már kevesebb zenész
került ki, rajta kívül csak Pietro nevű bátyja és Giuseppe nevű
unokaöccse (rokonsági kapcsolatuk tisztázatlan)
[1]
foglalkozott hivatásszerűen a zenével. Húgáról, Flaminiáról
feljegyezték, hogy nagyon szép hangú, művelt énekesnő volt, de
nyilvánosan nem lépett fel, csupán otthoni muzsikálások alkalmával
énekelte apja vagy testvérei műveit.
Domenico Scarlatti
1685.
október 26-án született
Nápolyban.
A család nem sokkal korábban telepedett le a városban. Alessandro
nápolyi kinevezéséhez emlékezetes botrány fűződött. A helybeli
zenészeket nagyon meglepte és érthető módon bántotta, hogy az alkirály a
helybeli kitűnő mester,
Francesco Provenzale háttérbe szorításával Scarlattit nevezte ki
maestro di cappellává.
Alessandro húgának, aki elismert színésznő volt a városban, viszonya
volt az igazságügyminiszterrel, bátyja ennek köszönhetően kapta meg a
kinevezést. Az esetre nem sokkal később fény derült, az alkirály
elbocsátotta és kegyvesztetté tette emiatt miniszterét, a színésznőt
kiutasította a városból és zárdába száműzte. Alessandro Scarlattit
azonban meghagyta hivatalában, ami nagy népszerűségének és
elismertségének volt köszönhető.
Az
1705-ös
esztendő Alessandro mindkét zenész fia számára jelentős változást
hozott. Albani bíboros segítségével a legidősebb fiú, Pietro
maestro di cappella lett az
urbinói székesegyházban, Domenico pedig
Velencébe
utazott tanulmányai folytatására. Domenico valószínűleg szívesebben
maradt volna Nápolyban, apja azonban minden szülői tekintélyét latba
vetve, szinte erőszakkal vette rá fiát a számára később oly tanulságos
velencei útra.
Velence nem maradt sokáig lakhelye a fiatal Scarlattinak.
1705-ben apja szorgalmazta odautazását, most ismét apja avatkozott bele élete folyásába. Alessandro Scarlatti közben megbarátkozott
Rómával, melynek zenei életére rányomta bélyegét a
pápai
szigor és cenzúra. Scarlatti Ottoboni bíboros palotájában is zenélt,
majd később a Rómában élő Mária Kazimira lengyel királyné is alkalmazta.
Noha az egyház operaellenes politikájának szigora enyhült, Alessandro
Scarlatti mégsem maradt a városban: kedvezőbb állást kapott Nápolyban.
Mint
maestro di capella, állását a lengyel királyné udvarában fia, Domenico kapta meg, aki új hivatalát
1709.
nagyböjtje
idején foglalta el. Róma kulturális élete ekkoriban néhány kiemelkedő
főúri mecénás köré csoportosult, ilyen volt a lengyel királyné is, aki a
korábbi nagy zeneszerető előd,
Krisztina svéd királynő által alapított
Accademia Arcadia hagyományait vitte tovább. A társaság tagja volt Alessandro Scarlatti mellett
Bernardo Pasquini,
Giovanni Mario Crescimbeni,
Metastasio,
Arcangelo Corelli
és még sokan mások. Céljaik között első helyen volt az előző század
irodalmi „barbárságának”, dagályosságának kiszorítása, és a természetes
„pásztori egyszerűség” megkedveltetése. Az
Accademia másik fontos személyisége Ottoboni bíboros volt, aki számos házi koncertet rendezett, melyeken saját műveit is bemutatták.
Domenico Scarlatti utolsó római éveiben a
portugál követ, de Fontes márki maestro di cappellájaként is működött. Ebben a minőségben komponálta az
1714. június 6-án előadott
Applauso Genetliaco
(Születésnapi köszöntő) című ünnepi kantátáját a trónörökös
születésének alkalmából. A portugál udvarral való kapcsolata döntő
szerepet játszott életében, minden bizonnyal ennek következményeként
került
1720-ban
Lisszabonba, a királyi udvarba.
Mária Borbála 1729-ben költözött Madridba, és minden bizonnyal ugyanebben az évben Scarlatti is itt telepedett meg fiatal feleségével. Lakása
Madridban
volt, azonban nyilvánvalóan követni kényszerült az udvart állandó évi
vándorlásában. A spanyol királyi család az évnek csak kis hányadát
töltötte Madridban, egyébként híres vidéki kastélyaiban, az
Escorialban,
Buen Retiróban,
San Ildefonsóban,
Pardóban vagy
Aranjuezben
tartózkodott. Scarlatti a spanyol udvarnál már nem volt egyéb, mint
Mária Borbála zenemestere. Udvari maestro di cappellát egyáltalában nem
alkalmaztak, csupán az Escorial kápolnájában működött karnagy és
orgonista. Scarlatti számára ez nagy könnyebbséget jelentett: nem
kényszerült annyira szerteágazó tevékenységet folytatni, nem kellett
egyházi műveket komponálnia az ünnepekre, alkalmi szerenádokat a
születésnapokra, hanem teljes egészében legsajátabb hangszerével és
műfajával foglalkozhatott.
Scarlatti hatvanhét évesen súlyos beteg lett, és nem tudni, egyáltalán
képes volt-e ellátni udvari feladatait. Az idős mestert nagy család
vette körül utolsó éveiben. Első felesége, Catalina Gentili
1739-ben meghalt, miután öt gyermeket szült neki. Anyósa velük élt
Madridban, nevelte árván maradt unokáit, és a családdal való kapcsolata akkor sem szűnt meg, mikor Domenico
1740 és
1742 között másodszor is megnősült. Második felesége, a
cádizi
születésű Anastasia Ximenes (vagy Anastasia Maxarti) volt. Ebből a
házasságából is született négy gyermek, akiknek a felnevelése bizony
nagy gondot okozott volna Scarlatti halála után az egyedül maradt
asszonynak, ha a királyi pár nem biztosít a legfiatalabb gyermekeknek
külön-külön évi 300 arany kegydíjat.
Domenico Scarlatti
1757. július 23-án halt meg
madridi házában. Utolsó kompozíciója – érdekes módon – egyházi mű:
Salve Regina szopránszólóra
és vonószenekarra. A csembaló nagy virtuóza és költője ezzel a művével
búcsúzott az élettől, hetvenkét éves korában. A San Norberto-kolostorban
temették el. A kolostor ma már nem áll, így Domenico Scarlatti sírjának
is nyoma veszett.
Kommentáld!