Mohandász Karamcsand Gandhi, híveitől kapott tiszteletnevén Mahátma Gandhi (gudzsaráti: મોહનદાસ કરમચંદ ગાંધી; hindi: मोहनदास करमचंद गांधी; IAST: Mohanadās Karamacaṇd Gāṇdhī; IPA: ˈmoːɦənd̪aːs ˈkərəmtʃənd̪ ˈɡaːnd̪ʱi; Porbandar, Gudzsarát állam, 1869. október 2. – Újdelhi, Delhi állam, 1948. január 30.) jogász, politikus. India politikai és spirituális vezetője, az indiai függetlenségi mozgalom vezéralakja.

A Gandhi gudzsaráti kasztnév: banija, vagyis a legkapzsibb kereskedők kasztjába tartozott. Maga a család fűszerkereskedő volt. Későbbi nevét híveitől kapta; a Mahátma szanszkrit szó, jelentése: „nagy lélek”. Ezen a néven ismeri őt az egész világ, s vált a békés ellenállás jelképévé. Nem áll vele rokonságban a későbbi indiai miniszterelnökök közül egyik Gandhi nevű sem.

Gandhi Indiában, Gudzsarát államban született, jómódú család sarjaként. Szüleivel az indiai dzsaina vallás követője volt, amely vallás egyesíti magában az ősi hindu világnézetet a későbbi buddhizmus vallásbölcseleti eredményeivel. A dzsainista háttér erősen meghatározta Gandhi későbbi tanait. Ez alapján tette meg tanai alapjául az erőszakmentességet.
Az indiai hagyományoknak megfelelően korán, tizenhárom évesen nősült (1883-ban).
1887-ben, apja halála után két évvel érettségi vizsgát tett. Családja ezután Angliába küldte továbbtanulni. Kasturbát a feleségét már 13 éves korában nőül kellett vennie. A fiatal Gandhi elutazása előtt (táplálkozási és nemi) önmegtartóztatási fogadalmat tett.^[2] Ekkor már egy fiúgyermeke volt, később még három fia született. (Négy fia megszületése után feleségével, Kasturbával fogadalmat tettek házaséletük felfüggesztéséről.) Pályakezdéskor Gandhi habozott, hogy a jogászi vagy az orvosi pályát válassza-e. Azért döntött mégis a jogászi hivatás mellett, mert dzsaina származásából adódóan nem tartotta erkölcsösnek az orvosi munkát (a boncolások miatt).

1893-ban egy indiai kereskedőcég felajánlotta neki, hogy mint ügyvédjét kiküldi Dél-Afrikába. Ő elfogadta az ajánlatot, hogy így egy új országot ismerhet meg és bővítheti a tapasztalatait. Itt azonban szembesült az indiaiakat sújtó diszkriminációval. Leszállították a vonatról Pietermaritzburgnál, miután nem volt hajlandó átmenni az első osztályról a harmadik osztályra, pedig az első osztályra volt érvényes jegye.^[4] A hindu kisebbség szószólója lett. Ebben az időben alakította ki filozófiai rendszerét, melyre egész pályafutása épült. Elvének lényege, hogy az igazság ereje győz, így passzív ellenállással kell elérni a kitűzött célokat.
Dél-Afrikában pár év alatt sikeres ügyvéd és kimagasló politikai személyiség lett. A szerződött munkások jogainak védelmezőjeként széles körben ismertté vált. Konferenciákon szólalt fel, memorandumokat fogalmazott a kormány minisztereinek, leveleket írt az újságoknak és petíciókat küldött szét. Két röpiratot adott ki: Felszólalás minden Dél-Afrikában élő brithez és Felszólalás az indiaiak választójogáért
Létrehozta a Passzív Ellenállás Egyesületét, és 1906 szeptemberében a johannesburgi Empire Színházban összegyűlt indiaiakat megeskette, hogy nem engedelmeskednek a megalázó törvényeknek. Más tömeggyűléseken is a kormány elleni bojkottra szólította fel az indiaiakat.

1915-ben családjával mint ügyvéd tért vissza Indiába, de kicsit később abbahagyta az ügyvédi gyakorlatot, mert arra a meggyőződésre jutott, hogy a törvénykezés olyan módszer, amely erőszak alkalmazásával próbál igazságot tenni. A függetlenségi mozgalom élére állt, s ekkoriban kapta a Mahátma jelzőt is híveitől. Ahmedabad közelében megalapította a Szabarmati vagy másképp a Szatjágraha ásramot, melynek feladata a függetlenségi mozgalomban részt vevő aktivisták kiképzése volt. Az ásram életét a jama és nijama etikai szabályai határozták meg, melyek közül az igazságot (szatjá) és az erőszakmentességet (ahimszá) tekintették a legalapvetőbbnek.

1930. január 26-án a Kongresszus határozata alapján első ízben ünnepelték meg országszerte a Függetlenség napját, amely azóta is India ünnepe. Ugyanaznap mindenütt felolvasták Gandhi függetlenségi nyilatkozatát.

1930. január 30-án lapjában, a Young Indiában közzétette 11 pontos követelését. A Kongresszus és Gandhi politikai követeléseinek sztrájkhullám, fegyveres megmozdulások és parasztmozgalmak adtak nyomatékot.

Március 12-én Ahmadábádból a sómenet élén indult el, hogy tiltakozzon a britek sómonopóliuma ellen. A közel 400 kilométeres út után - miután több ezer tiltakozó csatlakozott hozzá - április 5-én érkezett meg a tengerhez, Dandiba. Híveivel ezután a tengerparton sólepárlókat épített, hogy ezzel is csökkentsék a sóeladásból addig nagy hasznot szerző gyarmatosítók bevételét.

Szerte Indiában egyre inkább terebélyesedtek a sztrájkmozgalmak, a tömegtüntetések. A kormány megkezdte a letartóztatásokat. Májusban Nehruval együtt Gandhit is letartóztatták. Június végére közel százezer politikai vezető volt börtönben. A Kongresszust törvényen kívül helyezték.

1944. május 6-án Wavell alkirály kiengedte; szabadulása után azonban szembesülnie kellett azzal, hogy politikai küzdelme nem érte el a célját: a hinduk és muzulmánok kiegyezése nem jött létre, nem tudta elejét venni a véres zavargásoknak, és a volt gyarmat 1947-es függetlenné válásával két országra szakadt: Indiára és Pakisztánra.

1948-ban éhségsztrájkkal elérte, hogy India adja át Pakisztánnak a nemzeti vagyon neki járó részét. Január 30-án, miközben arra akarta rávenni a hindu közösséget, hogy tegyen engedményeket a muzulmán kisebbségnek, Újdelhiben egy szélsőséges nacionalista, Náthúrám Godsze (wd) – aki a hinduk árulójának tekintette őt – lelőtte.