Szegényparaszt családból származott, apja Móra Márton foltozó szűcslegény, majd szűcsmester, anyja Juhász Anna kenyérsütő asszony volt. Tanulmányait – a család szegénysége miatt – nehéz körülmények között végezte. A budapesti egyetemen földrajz-természetrajz szakos tanári diplomát szerzett, de segédtanárként csupán egy évig tanított a Vas vármegyei Felsőlövőn.

Innen még a század elején a Szegedi Napló munkatársaként került Szegedre. A lapnak 1913–1919 között főszerkesztője volt, majd haláláig állandó munkatársa maradt. Ez volt jóformán az egyetlen hírlap, amelyik nem állt a világháborús propaganda szolgálatába. 1904-től a Somogyi-Könyvtár és a Közművelődési Palota tisztviselője, könyvtárosa volt, emellett a régészetre is szakosodott, ásatásokat végzett, 1908-ban a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége által szervezett régészeti tanfolyamot is elvégezte. Tömörkény István 1917-ben bekövetkezett halála után a múzeum igazgatója lett.

Móra Ferenc 1911 - 1920 között a Szeged szabadkőműves páholy tagja volt, számos tisztséget betöltött, avató beszédeket tartott és szabadkőműves verseket írt.^[1][2]

Komoly értéket jelentenek az Alföldön és főleg a Szeged körüli őskori településeken ásatással feltárt anyagokról szóló beszámoló jellegű tanulmányai: A kunágotai sírok (Régészeti tanulmány. Szeged, 1926).

Hírlapi cikkei, gondosan szerkesztett és tökéletes stilisztikai bravúrral felépített tárcái a szegedi Délmagyarország hasábjain jelentek meg. 1922-től a Világ c. liberális napilap munkatársa volt, majd annak megszűnése után a Magyar Hírlapban jelentek meg tárcái, az utóbbinak haláláig főmunkatársa volt.

Pályáját versírással kezdte (Az aranyszőrű bárány, elbeszélő költemény, Szeged, 1902; Szegénysoron, Szeged, 1905), később is írogatott verseket (Könnyes könyv, Budapest, 1920). Elbeszéléseiben és regényeiben a parasztság kiszolgáltatottságának egyik legérzékenyebb ábrázolója volt. Szépprózáját kitűnő mesélőkészség, higgadt humor és az élőbeszédhez közelálló világos stílus jellemzi. Mint publicista játékosan, ironikus irányban is bátran bírálta a Horthy-korszak társadalmi igazságtalanságait és visszásságait. Ennek adott hangot a Hannibál feltámasztása c. regényében, amely az író életében önállóan nem jelenhetett meg, csak 1955-ben adták ki Szegeden, azonban ez nem az eredeti teljes szöveg volt, hanem cenzúrázott változat, amely több mint 200 változtatást – természetesen nem az író szándékai szerinti változtatást – tartalmazott. 1956-ban Hannibál tanár úr címmel filmre vitték, szintén az akkori hivatalos kultúrpolitikai „irányelveknek” megfelelően.^[3]

1905-ben ismerkedett meg Szegeden Pósa Lajossal, aki az ifjúsági irodalom felé fordította érdeklődését. 1905-től Az Én Újságom c. gyermeklapba írt, 1922-ig több mint ezer írása jelent itt meg. Ifjúsági művei, amelyeknek ihlető anyagát gyermekkori élményei szolgáltatták a magyar ifjúsági irodalom klasszikusává tették. Mély barátság fűzte Juhász Gyulához.

Művei több idegen nyelven is olvashatók.

1904-ben került az intézményhez Móra Ferenc, a természetrajzi tár rendezésére. E tevékenységen túl részt vett a néprajzi gyűjtésben is, de - mint múzeumi szakember - közismertté ásatásai révén vált. Az akkori igazgató, Tömörkény István volt. A munkáért a város, fizetést nem tudott biztosítani, de a végeztével Tömörkény Mórát, mint szakdíjnokot maga mellé vette. Első ásatására Tömörkény küldte ki. 1907-től indult a csókai ásatása, melyet aztán hét szezonon keresztül folytatott. Ez tekinthető egyik legnagyobb ásatásának. 1908-ban részt vett egy kolozsvári régészeti tanfolyamon, ahol a tudomány akkori állásása, és a legkorszerűbbnek tekinthető ásatási módszereken túl, alapos tipológiai ismeretekre is szert tett. 1917-től, Tömörkény halálától Móra vette át a Kultúrpalota irányítását. 1920-ban felvette a múzeum numizmatikai gyűjteményének kezelésére Banner Jánost, aki 1925-től már önálló ásatásokat is folytatott a megyében. 1924-től a korábbiakhoz képest nagyobb felületű és több ásatást folytatott a Dél-Alföld teljes területén, illetve még szabadsága alatt is foglalkozott régészettel, például amikor 1932-ben a Balatonnál egy bronzkori urnát bontott ki.

Publikációi közül kettő: a kunágotai honfoglalás kori lovassírok, valamint a népvándorlás és honfoglalás kori temetkezések néprajzi szemszögből vizsgáló publikációja. 1925-ben Balázs Péter, Kunágota segédjegyzője küldött néhány leletet Mórának, melyek homokbányászat közben kerültek elő. Móra még az év októberében elkezdte az ásatásokat, s a munkások által megbolygatott síron kívül még öt sírt tárt fel. Ebből három bolygatatlan és három erősen bolygatott volt. A sírokban talált leleteknek már akkor ismert volt több hazai analógiája (nyílhegyek, szíjelosztók), így Móra nagy biztonsággal a honfoglalás korra tudta keltezni az előkerült leleteket. Az ásatás a kor általános színvonalán, kutatóárkos módszerrel folyt, a temetőről Móra összegző felszínrajzot készített.

Mórát mind kortársai részéről, mind pedig a későbbi kutatóktól sok bírálat érte. Kortársai főként a Szeged város illetékességi területén kívüli ásatások miatt támadták, amiben volt is némi igazság. Későbbi pályatársai közül sokan csak szerencsés kezű amatőrnek tartották. Való igaz, hogy Móra pályájának elején több szakmai hibát is elkövetett (mint a csókai leletek nem objektumonként való elkülönítése, valamint a részletes dokumentációk hiánya), ezek azonban nagyrészt jellemzőek voltak kortársai ásatásaira is. A mostani, részletesnek mondható dokumentációs rendszer kifejlődéséhez több generációnyi régészeti tapasztalat volt szükséges, melynek részét képezte a Móra és kortársai által gyűjtött rengeteg tapasztalat is.