Megszületett Johann Wolfgang Goethe német költő, regény- és drámaíró (Faust).
270 éve
Édesapja, Johann Caspar Goethe (Frankfurt, 1710. július 29. – Frankfurt,
1782. május 25.), 38 éves korában, 1748. augusztus 20-án, Frankfurtban
feleségül vette az akkor még csupán 17 éves Catharina Elisabeth Textort
(Frankfurt, 1731. február 19. – Frankfurt, 1808. szeptember 15.), Johann
Wolfgang Textor frankfurti polgármester leányát.
Johann Caspar nem szerette volna, ha gyermekeinek az oktatás hiánya
miatt ugyanazokat a hátrányokat kellett volna elszenvedniük, mint neki,
így taníttatásukról igen magas szinten gondoskodott. Taníttatta
rajzolni, úszni, lovagolni, vívni; mindenre, ami egy előkelő ifjú
képzettségéhez akkoriban tartozott. Goethe kezdetektől fogva nem
kedvelte az egyházat, annak történetét a „tévedések és az erőszak
keverékeként”
(Mischmasch von Irrtum und Gewalt) jellemezte. Igen szeretett rajzolni, nagyon korán kezdett érdeklődni az irodalom – különösen
Friedrich Gottlieb Klopstock és
Homérosz művei – iránt. Kedvelte a színházat is, és rajongott a bábszínházért.
Apja szép jövőt akart biztosítani a fényes tehetségű gyermeknek, ezért
jogi tanulmányokra szánta, bár Goethe szívesebben foglalkozott volna a
régészettel. 1765-ben, tizenhat éves korában az ifjú Goethe
Lipcsébe került jogot hallgatni, 1768-ig. A jog azonban nem vonzotta, sőt az egyetemi tanulmányok általában sem. Jobban kedvelte
Christian Fürchtegott Gellert
költészetóráit, amelyeknek rendszeres látogatója volt. A város mind
emberként, mind költőként nagy hatással volt rá, szívesen töltötte
idejét új, lelkes barátaival, Schlosserrel, későbbi sógorával, és
Berisch-sel, egy előkelő ifjú nevelőjével, akik költői tevékenységre
buzdították. Addigi irodalmi próbálkozásait mind elégette, korábbi
írásai közül csak egyetlen írása maradt meg:
Poetische Gedanken über die Höllenfahrt Jesu Christi. Majd újabb lépéseket tett a líra és dráma terén.
Strasbourgban letette a vizsgáit, és megszerezte a jogászdoktori diplomát. Ezzel befejezte tanulmányait, s 1771-ben hazatért.
Ekkor kezdte meg azon első vázlatát a
Götz von Berlichingennek, amely félszázaddal később nyomtatásban is megjelent. Apja óhajtására 1772 májusában a
wetzlari birodalmi törvényszéknél joggyakornok lett. Itt is élt irodalmi hajlamainak, írt a
Frankfurter gelehrte Anzeigen
című lapba, amit Schlosser ez időben alapított, s érintkezett számos
íróbarátjával. Újabb szerelem is fűződik a wetzlari tartózkodáshoz. Ez
komoly veszedelembe dönthette volna az ifjút, ha az akaraterő nem
tartozott volna fő jellemvonásai közé. Charlotte Buff (Lotte), egy
wetzlari hivatalnok leánya volt e szenvedélyes szerelem tárgya. Nagy
kézügyességgel és fantáziával, készített Lottének egy kis
színházmodellt. Beleszeretett anélkül, hogy tudta volna, hogy az árva
leány - anyagi szükség okán - már el van jegyezve (ráadásul az ifjú
Goethe közvetlen hivatali fölöttesével, Johann Christian Kestnerrel), s a
szenvedély és kötelesség oly erős harcát vívta, hogy már-már
öngyilkosságra gondolt. Ehhez járult egy másik esemény, amely lelkében
szintén mély nyomot hagyott: barátja, a braunschweigi követségi titkár,
Karl Wilhelm Jerusalem öngyilkossága. Halott barátját becsmérlő szavai
miatt párbajozott is Kestnerrel, amiért börtön várta. E szerelem emléke a
börtönben írt
Az ifjú Werther szenvedései
című alkotása, illusztrációként abba Lotte képét Charlotte Buff után
maga rajzolta. Valószínűleg a fiatalasszony adatta ki a neki
ajándékozott kézirat alapján. Szülővárosában valóságos diadalmenet várta
és a mű hatására öngyilkossági láz futott végig Európán a reménytelen
fiatal szerelmesek soraiban.
A weimari udvar már Goethe odaérkezése előtt is némileg irodalmi
központnak számított. Ott tartózkodtak ez időben: Wieland és Knebel
őrnagy, Konstantin herceg nevelői, a műfordító; Einsiedel kamarás, a
fordító és drámaíró; Bertuch, a
Jenaer Literaturzeitung alapítója és szerkesztője; Musäus, meseíró; Seckendorff kamarás, kitűnő zenész. Később Herder és
Friedrich Schiller is odakerült. Goethe megnyerte Károly Ágost rokonszenvét, s csakhamar benső bizalmas barátjává lett. A herceg
1776-ban
követségi tanácsossá, majd rövidesen titkos tanácsossá nevezte ki, s
Goethe igyekezett hivatali kötelességeinek is megfelelni, sőt több
munkát is magára vett, mint amennyit okvetlenül kellett volna. Ő kezelte
az összes építési ügyet, a bánya- és az erdőigazgatást, majd a
hadügyeket is, úgyhogy tényleg ő volt a herceg első minisztere, aki
1782-ben valóban miniszterelnökévé nevezte ki, bár ő ezt éppen nem óhajtotta, sőt
Der Sänger című balladájával tiltakozott is ellene.
Az itáliai utat inkognitóban, Möller kereskedő neve alatt tette meg. Előbb
Velencébe, majd
Rómába ment. Itt fejezte be az
Iphigeniát,
emellett sokat foglalkozott a képzőművészetekkel, ami kétségkívül nagy
hatással volt költői képzeletére is. A művészet országából Goethe nem
vágyódott haza. Másfél évig mulatott ott, és csak
1788
áprilisában tért vissza. A herceg felmentette politikai hivatalaitól, s
csupán a tudományos és művészeti intézetek felügyeletét hagyta meg
nála, ehhez később (1792) még az újonnan alapított udvari színház
intendánsi hivatala járult. Az olaszországi út eredménye volt három
drámája: az
Iphigenia, a
Tasso és az
Egmont, és az
Italienische Reise c. útleírás. Római emlékeit, amelyek közé egy milánói nővel való szerelmi viszonya vegyült,
Römische Elegien című költeményeiben örökítette meg.
1790-ben, amikor az Itáliából hazatérő Amália hercegné elé utazott Velencéig, írta Velencei Epigrammáit.
A weimari élet szűkkörű és kicsinyesnek tűnt, a római tartózkodás után.
Még jobban érezte ezt azon új viszony következtében, amelyet Christina
Vulpiusszal, egy ottani hivatalnok leányával, a
Rinaldo Rinaldini szerzőjének testvérével kezdett. A lány, akinek üdesége Goethét megkapta, elkísérte őt botanikai sétáira, s tőle
1789.
december 25-én született fia, Ágost, az egyetlen, aki gyermekei közül életben maradt. Krisztinát később,
1806-ban törvényesen is elvette. Hozzájárultak lelki egyensúlyának megzavarásához a
francia forradalom eseményei, s ilyen hangulatban szívesen vett részt a herceg
sziléziai táborozásában,
1792-ben a
francia hadjáratban,
1793-ban
Mainz ostromában. Hogy az események benyomásaitól szabaduljon, a költészethez fordult. Írt vígjátékokat (
Grosscophta és
Der Bürgergeneral), drámát
(Die Aufgeregten) és novellákat
(Unterhaltungen deutscher Auswanderer), ezekben korabeli tárgyakat dolgozott fel, mégsem érte el velük a kívánt sikert. Hasonló célból dolgozta fel a
Reinecke Fuchs c. régi állat-eposzt hexameterekben,
1793-ban. Mindezek nem hozták meg számára a kívánt nyugalmat, sem az óhajtott munkakedvet.
Ilyen körülmények között meghatározó befolyással volt lelki életére az a meleg barátság, amely közte és
Friedrich Schiller között,
1794-ben létrejött. A szorosabb érintkezésre Schillernek egy levele adott alkalmat, amiben Goethét az általa szerkesztendő
Horen
c. folyóirat munkatársául kéri fel. Goethe szívesen válaszolt, s
szorgalmasan dolgozott mind ebbe a folyóiratba, mind a később kiadott
Musen-Almanachenba.
Levélváltás közben a két költő mind több érintkezési pontot talált, s a
jó viszony mindkettejükre serkentőleg, s termékenyítőleg hatott. A
közízlés ferdeségei, a középszerű írók, és a fonák irodalmi viszonyok
ellen közösen valóságos hadjáratot indítottak csípős és szellemes
epigrammáikkal, amiket Xéniáknak neveztek el, s a
Musen-Almanachenban
adtak ki. Az 1797. évet ballada-évnek nevezik a költő életében, mert ez
évben írta egész sorát a legkiválóbb balladáknak és románcoknak. Még
előbb, 1795-ben fejezte be
Wilhelm Meisters Lehrjahre c.
regényét, amelyben azt az eszmét akarja illusztrálni, hogy a művészet és
élet a gyenge embert is önállóságra juttatják. Költői erejének teljében
alkotta
1796-ban
Herman und Dorothea c. elbeszélő költeményét, amihez az impulzust Vossnak
Louise
c. idilljéből merítette, de jóval fölülmúlta ezt. A cselekményt a
polgári életből merítette, amit azonban a nagyszerű háttér és az egyes
alakok művészi jellemzése valóságos eposszá teszik. Goethe ifjúkori
munkái óta egyetlenegy sem volt, amely nemzeténél ilyen osztatlan
tetszésben részesült volna.
1810-ben kezdte írni önéletrajzát Aus meinem Leben, Dichtung und Wahrheit
cím alatt, amely 1775-ig terjed, s nemcsak művészi előadása által,
hanem mint forrásmunka is igen becses. A költőt mindegyre több csapás
érte, s ő mind jobban elidegenedett a világtól. Nejének 1816-ban
bekövetkezett halála sokkal mélyebben érintette, mint azt a világ
gondolta volna. Menye, Otília pótolta őt némileg, aki szerető
gondoskodással vette körül a költőt aggságában. 1817-ben
egy akarata ellenére előadott, értéktelen darab miatt lemondott
intendánsi állásáról. A szerelem és lemondás szenvedésein még egyszer át
kellett esnie, amiket a 17 éves Ulrike von Levetzow kisasszony szépsége okozott neki.
1828-ban meghalt hercegi barátja, Károly Ágost, akit nemsokára neje követett. De legmélyebben fiának halála érintette, aki 1830-ban Rómában hunyt el. Ez évben végezte be a Faust
II. részét, ami tele van szimbolikus célzásokkal, mély eszmékkel,
összefüggésük azonban nem mindig világos. Ezek értelmét illetően igen
eltérő mind a magyarázók nézete, mind a bírálók véleménye a munka
értékére nézve. Ez volt utolsó műve. Nem sokkal később meghalt.
Kommentáld!