XIV. Lajos francia király (Louis XIV Roi de France et de Navarre), (Saint-Germain-en-Laye, 1638. szeptember 5. – Versailles, 1715. szeptember 1.) XIII. Lajos király fia, 1643-tól haláláig Franciaország és (III. Lajos néven) Navarra királya.

Formálisan a leghosszabb ideig (72 évig) uralkodó európai monarcha a német VII. Bernhard lippei herceg (szül. 1428-ban, uralkodott 1429-1511.) után.

(XIV. Lajos 13 éves koráig (1651-ig) édesanyja volt a régens, így jogilag „csak" 64 éven át uralkodott.)

Ismert melléknevei: „a Napkirály” („Le Roi-Soleil”) és „Nagy Lajos” („Louis le Grand”). Az abszolutizmus klasszikus képviselője: szilárd egyeduralmat valósított meg a főnemesi ellenzék visszaszorításával és a központosított államigazgatás bevezetésével. Uralma alatt a gazdaság és a kultúra jelentősen fejlődött. Franciaországot az európai nagyhatalmak sorába emelte. Személye a francia gloire (dicsőség) egyik szimbólumává vált.

Louis-Dieudonné királyi herceg 1638. szeptember 5-én született a Párizs közelében fekvő Saint-Germain-en-Laye kastélyában. Édesapja a Capeting dinasztiából származó XIII. Lajos (1601–1643), a Bourbon-házból származó második francia király volt, IV. Henrik király és Medici Mária királyné fia.

1643. május 14-én apjának, XIII. Lajosnak halála után a négyéves dauphin örökölte a királyi trónt, XIV. Lajos néven. Tizenhárom éves koráig (1651-ig) azonban anyja, Ausztriai Anna anyakirályné régensként uralkodott helyette. A királyné az udvari körök ellenzésének dacára az olasz származású Mazarin bíborost (1602–1661), az 1642-ben elhunyt Richelieu bizalmasát nevezte ki főminiszterévé. A tényleges kormányzati hatalom Mazarin kezében összpontosult. A bíboros céltudatosan készítette fel a gyermek Lajost a jövendő abszolút uralkodó szerepére, lépésről lépésre avatta be a hatalomgyakorlás mesterségébe, és fokozatosan bevonta a kormányzati döntésekbe.

A vesztfáliai béke megkötése után nagy francia csapattesteket vezényelhettek át a Spanyolország elleni hadjáratra. Ekkor azonban kitört a Fronde (1648–1653), a párizsi parlament (azaz a Legfelsőbb Bíróság) és a francia főnemesség („les princes de sang”) nyílt fegyveres felkelése a király abszolutista politikája ellen. A polgárháborúvá szélesedő felkelésre Lajos király kiskorúsága adott ürügyet. A felkelők (Frondeurs, magyarul „parittyások”) azt hirdették, hogy ők Mazarin főminiszternek a királyra gyakorolt negatív befolyása ellen küzdenek.^[1] A bíborost idegen (olasz) származása miatt amúgy is általános megvetés vette körül. A királyi család hercegei különösen gyűlölték, mert következetesen kiszorította őket a politikai hatalomból. A harcot Lajos nagybátyja, Gaston királyi herceg, és a Condé hercegek vezették. Az arisztokrata lázadókat a spanyol király is támogatta. A városi parlamenteket (azaz főbíróságokat) viszont az angol polgári forradalom és polgárháború példája lelkesítette. Ők azt remélték, újabb kiváltságokat harcolhatnak maguknak ki a koronával szemben.

XIV. Lajost 1651-ben nagykorúsították, anyjának régensi megbízatása ezzel hivatalosan véget ért. A Fronde-ot 1652-re leverték, bár a nyugtalanság még 1654-ig eltartott.^[1] A 13 éves király, aki még túl fiatal volt az uralkodáshoz, a várakozásoknak megfelelően – de az ősi szokásjoggal szöges ellentétben – Mazarin bíborosra ruházta a főhatalmat, és nem a királyi család rangidős hercegére. Lajos koronázására és ünnepélyes felkenésére 1654-ben a reimsi székesegyházban került sor, ezzel a királyi hatalom gyakorlásának rendje mindenki számára látható módon helyreállt. A koronázás a hatalom folyamatosságát, a királyi hatalom isteni eredetét jelképezte, a felkent király tehát számíthatott Isten oltalmára és a római katolikus egyház támogatására.^[2] 1654-től a serdülő király Mazarin bíboros unokahúgaival, előbb Olympia Mancinival, majd 1658-tól annak húgával, Maria Mancinival folytatott viszonyt. Utóbbi hölgyet feleségül is akarta venni, kapcsolatát Maria Mancinival csak vonakodva, a reálpolitikus Mazarin állhatatos rábeszélésére szakította meg, közvetlenül a spanyol királyi házasság megkötése előtt.

Mazarin bíboros, aki Lajos gyermekkora óta irányította a királyság kormányzati ügyeit, 1661. március 9-én elhunyt. A kimagasló tehetségű főminiszter előrelátóan gondoskodott arról, hogy a fiatal király eddigre már szilárd és mindenre kiterjedő ismeretekkel rendelkezzen az államvezetés művészetéből. XIV. Lajos alapos kiképzést kapott az államigazgatás, jogtudomány, történelem és a hadvezetés (stratégia) területén, emellett több nyelvre és tudományokra oktatták. Mazarin halálakor a 23 éves király készen állt uralkodói hivatalának betöltésére. Az államtanács tagjainak bejelentette, hogy a továbbiakban nem fog főminisztert kinevezni, hanem egyedül folytatja a kormányzást, önmaga főminisztereként.^[4] A későbbi korok köztudatában ez az aktus egy – tévesen Lajosnak tulajdonított – idézetbe foglalva maradt fenn: „Az állam én vagyok (L’état c’est Moi”).

Az Oszmán Birodalommal fenntartotta a régóta fennálló jó viszonyt, elsősorban azért, hogy a törököket főbb ellenségeivel, Spanyolországgal, Ausztriával és a Német-római Birodalommal szemben használja fel. A Birodalmon belül is próbált szövetségeseket szerezni a császárral szemben álló német protestáns fejedelmek között.

1665-ben meghalt IV. Fülöp spanyol király, XIV. Lajos nagybátyja és apósa. Lajos – felesége jogán – azonnal kinyilvánította Franciaország jogigényét az örökségre. A Brabanti Hercegség devolúciós jogára^[7] hivatkozva – mely szerint az első házasságból származó leánygyermek elsőbbségi jogot élvez – Lajos jogot formált a Spanyol-Németalföldre. II. Károly személyében egy fogyatékos gyermek került a spanyol trónra. Nevében anyja, az osztrák Habsburg-házból származó Mária Anna királyné (1634–1696) régensként kormányzott. Az anyakirályné visszautasította a francia követelést, erre Lajos hadat üzent. Kitört a „devolúciós háború” (1667–1668).

XIV. Lajost két cél vezette: Meg akarta a büntetni Hollandiát „árulásáért”, és további spanyol területeket akart megszerezni. Első lépésként szétzilálta a Hármas Szövetséget. 1670-ben unokafivérével, II. Károly angol királlyal megkötötte a titkos doveri szerződést, amely Hollandia ellen irányult. Svédországot jelentős pénzösszegekkel vette rá, hogy Franciaország oldalára álljon.^[3] Ezután Franciaország elfoglalta és bekebelezte a Lotaringiai Hercegséget, és egy sor szövetségi (vagy semlegességi) szerződést kötött a szomszédos fejedelemségekkel, ezzel Hollandiát katonailag és politikailag teljesen elszigetelte.

A nijmegeni békeszerződést követően XIV. Lajos nyomasztó politikai súlya és katonai túlereje egész Európában szembetűnővé vált. Franciaország diplomatái uralták a politikai miliőt. Franciaország, bár 1660-ban még alig 2-3 hadihajóval rendelkezett, 1680-ra már jelentős tengeri hatalommá vált. A jól kiképzett és a legkorszerűbb haditechnikával felszerelt francia haderő minden más ország hadseregét felülmúlta, a francia gazdaság virágzott, és egész Európa a francia kultúrát igyekezett utánozni. A sikerek elismeréseképpen Párizs városa 1680-ban Lajost a „Nagy” címmel ruházta föl (latinul Ludovicus Magnus, franciául Louis Le Grand).

Az európai terjeszkedés mellett Lajosnak a francia gyarmatbirodalom gyarapítására is volt gondja. Az első francia gyarmatot, Nouvelle-France-t (Új-Franciaországot) még a 17. század elején alapították Kanadában. Emellé Lajos további területeket szerzett. Megalapította az első gyarmatokat Francia-Indiában (1673-ban Csandannagart (Chandernagor), 1674-ben Pondichéryt. A Nyugat-Indiákon megszerezte Martinique szigetét. 1682-ben La Salle új francia gyarmatot alapított a Mississippi alsó folyásánál, amelyet uralkodója tiszteletére Louisianának nevezett el. Emellett Franciaország 1660-ban megszerezte Haitit, 1664-ben Francia Guyanát, továbbá Szenegált a nyugat-afrikai partvidék egy részével és Madagaszkár szigetét is.

XIV. Lajos király 1715. szeptember 1-jén halt meg, egyik lábában előállt üszkösödés következtében, háromheti szenvedés után. Mivel ekkorra már elsőszülött fia, Lajos herceg, a Nagy Trónörökös, és annak trónöröklésre jogosult fiai, Lajos, Burgundia hercege, a Kis Trónörökös és Károly, Berry hercege, sőt Lajos legidősebb dédunokái is valamennyien meghaltak, a francia trónt XIV. Lajos legfiatalabb dédunokája, az 1710-ben született Lajos, Anjou hercege örökölte. A halála előtti napokban a király magához hívatta az ötéves trónörököst, és uralkodói intelmekkel látta el.