260 éve

Született, Történelem

Lord Horatio Nelson (Burnham Thorpe (Norfolk, Anglia), 1758. szeptember 29. – Trafalgar-fok (Cabo Trafalgar, Andalúzia délnyugati partjánál), 1805. október 21.) angol altengernagy, a földközi-tengeri brit flotta parancsnoka, a Bath-rend lovagja, a napóleoni háborúk során több fontos tengeri ütközet, köztük a döntő jelentőségű trafalgari csata győztes hadvezére (e csatában maga is életét vesztette).

Horatio Nelson 1758. szeptember 29-én született a kelet-angliai Norfolk grófságban, Burnham Thorpe községben. Édesapja Edmund Nelson tiszteletes volt, édesanyja Catherine Suckling volt, Sir Horace Walpole brit főminiszternek (prime minister) unokahúga. Szülei 1749-ben kötöttek házasságot Beccles községben, Suffolk grófságban, tizenegy gyermekük született, köztük hatodikként Horatio. 9 éves volt, amikor édesanyja meghalt.

North Walshamban és Norwich-ban járt iskolába, és 12 éves korában jelentkezett a Brit Királyi Haditengerészethez (Royal Navy). Pályafutása 1771. január 1-jén kezdődött, amikor a harmadosztályú (64 ágyús) HMS Raisonnable fregatt személyzetéhez osztották be tengerésznek és kormányfedélzeti tisztesnek (Ordinary Seaman and Coxswain). A fregatt parancsnoka, Maurice Suckling kapitány egyben Horatio anyai nagybátyja is volt, aki unokaöccsét hamarosan tengerészkadétté (midshipman) léptette elő, és tiszti képzésre küldte. Kiderült, hogy a fiú tengeribetegségben szenved, ez egész későbbi életét végigkísérte.

Nagybátyját 1775-ben haditengerészeti felügyelővé (Comptroller) nevezték ki, e minőségében segítette unokaöccsének gyors előrelépését. 1777-re Nelsont hadnagyi rangban a Nyugat-Indiákra küldték. Az amerikai függetlenségi háborúban, a felkelők ellen harcolva esett át a tűzkeresztségen.

1779 júniusában, 21 évesen kapitányi (post-captain) rangba lépett, és megkapta első parancsnoki megbízását, a franciáktól frissen zsákmányolt 28 ágyús HMS Hinchinbroke fregatton. 1780-ban Nicaraguában részt vett a spanyol San Juan erőd elleni támadásban. Az akció kudarcba fulladt, de Nelson dicséretet kapott a harcban mutatott teljesítményéért. Súlyos betegségbe esett (valószínűleg maláriát kapott), és egy éven át Angliában kellett maradnia. Visszatérve a HMS Albemarle fregatt parancsnokságát kapta meg, ezzel a hajóval harcolt az amerikai felkelők ellen 1783-ig, a függetlenségi háború hivatalos lezárásig.

 

1783-ban Nelson 100 emberével megpróbálta kiűzni a Turks-szigetek francia helyőrségét (sikertelenül). 1784-ben a HMS Boreas fregatt parancsnokává nevezték ki, és Antigua körzetébe küldték, hogy ott erőszakkal érvényesítse az 1651-es brit Tengerhajózási Törvényt (Navigation Act). Ez már az amerikai függetlenségi háború vége felé történt, a parancs végrehajtása jogi problémákat okozott. Az amerikai államok hajóit Anglia külföldinek minősítette és megtiltotta nekik, hogy a Karib-tengeren a brit gyarmatokkal kereskedjenek. Mind a gyarmatosok, mind az amerikaiak felháborodtak ezen. Amikor Nelson a nyugat-indiai Nevis szigeténél elfogott négy amerikai kereskedelmi hajót, ezek kapitányai és a nevisi kereskedők is panaszt nyújtottak be ellene illegális elkobzás miatt. Az eljárás nyolc hónapja alatt hajójának fedélzetén kellett maradnia. Kis híján börtönbe jutott, de bíróság végül elutasította a keresetet, és Nelson ismét szolgálatba léphetett. Kényszerű nevisi tartózkodása során megismerkedett egy helyi ültetvényes özvegyével, Frances „Fanny” Nisbettel (1761–1831), akit 1787. március 11-én elvett feleségül.

1797. február 14-én Nelson hajóraja döntő szerepet játszott a Cape St. Vincent-i tengeri ütközet sikerében. Látványos és vakmerő akciót hajtott végre. A brit flotta – Jervis tengernagy flottaparancsok utasítására – szél menti csapáson hajózott („tack in line”), de Nelson a parancsot megtagadva szél alatt megperdítette hajóit. A gyors irányváltással megakadályozta a spanyol flotta elmenekülését. Egymaga két ellenséges hajót kényszerített megadásra, a foglaló különítmények vezetőjeként személyesen lépett az elfogott hajók fedélzetére. Magas rangú tisztek részéről az ilyesmi szokatlan és merész tettnek számított, Nelson személyes tekintélye megnőtt.

E győzelem másnapján Nelsont a Bath-rend lovagjává ütötték. Áprilisban ellentengernaggyá (Rear Admiral of the Blue) léptették elő, ami a Királyi Haditengerészetnél a kilencedik legmagasabb rangot jelentette. Még ugyanebben az évben Nelson a HMS Theseus fedélzetén részt vett a Santa Cruz de Tenerife elfoglalására indított sikertelen expedícióban. Egy muskéta lövedéke szétzúzta jobb felkarcsontját. Az üszkösödés okozta halál megelőzésére szinte teljes jobb karját amputálták. 1797. december közepéig szolgálatképtelenné vált. Feleségével együtt Ipswichbe (Suffolk grófságba) költöztek.

 

Napóleon ismét a brit szigetek elfoglalására készült, de úgy ítélte, hogy hadiflottája nem tudná biztosítani a csapatok átszállítását a La Manche-on, ezért erőit más hadszínterekre irányította. Október 19-én a francia és spanyol flotta kifutott Cádizból. 1805. október 21-én Nelson 27 hajójával az andalúziai Trafalgar-fok (Cabo Trafalgar) közelében megtámadta a 33 hajóból álló ellenséges flottát. A csata kezdetén ezt a zászlójelzést húzatta fel a HMS Victory jelzőárbócára: „Anglia elvárja, hogy mindenki megtegye kötelességét” („England expects that every man will do his duty”).

A HMS Victory harcképtelené tette a francia zászlóshajót, a Bucentaure-t, majd a Redoutable ellen fordult. A harcban a két hajó olyan közel került egymáshoz, hogy az árbóckosarakban ülő pontlövészek közvetlenül lőhették a HMS Victory fedélzetét. Nelsont mintegy 15 méter távolságból eltalálták, a golyó átment a tüdején és a gerincében állt meg. A tengernagy néhány óra múlva belehalt sérülésébe, de még élt, amikor hajói győzelmesen befejezték az ütközetet. A lövedéket, amely megölte, ma a windsori királyi kastélyban őrzik.

A trafalgari csatavesztés katasztrófát jelentett a Francia Császárságnak. Napóleonnak végleg le kellett mondania Anglia elfoglalásáról. A vereségért Villeneuve tengernagyot hibáztatta, aki 1806-ban – a meghurcoltatástól tartva – Rennes-ben öngyilkosságot követett el.

A csata után a HMS Victoryt Gibraltárba vontatták. Nelson tengernagy holttestét egy brandyvel töltött hordóba helyezve védték a felbomlás ellen. (Legenda született, hogy az út során a tengerészek leitták volna a hordó tartalmát, makarónit használva szívószálként. Ez pletykának bizonyult, mivel a hordót mindvégig fegyveres őrizet alatt tartották, és a hivatalos szemtanúk szerint érintetlenül érkezett Portsmouth-ba. Mégis, a brit tengerészek máig úgy hívják az illegális italozást, hogy „Tapping the Admiral” („csapra verjük a tengernagyot”).

A holttestet Londonba vitték, itt Lord Nelson tengernagy teljes állami dísztemetésben részesült. Ilyen végtisztességet a brit királyi család tagjain kívül mindmáig csak öt személy kaphatott (köztük Wellington hercege, és Sir Winston Churchill). Nelson fakoporsóját a nílusi csatában elfogott L’Orient francia csatahajó főárbócából faragtak ki. Ezt egy kőszarkofágba helyezték, amely eredetileg Thomas Wolsey érsek számára készült a 16. században, de kegyvesztésekor VIII. Henrik király elkoboztatta, és a királyi kincstárban helyeztette el, és III. György király most Nelsonnak adományozta. A trafalgari győztest a Szent Pál-székesegyház kriptájában helyezték örök nyugalomra.