198 éve

Született, Történelem

Friedrich Engels, elterjedt magyaros formában Engels Frigyes (Barmen, 1820. november 28. – London, 1895. augusztus 5.) német kereskedő, társadalomtudós, író, filozófus, gondolkodó, politikai teoretikus, Karl Marx mellett a Kommunista kiáltvány társszerzője és a marxizmus tudományos elméletének megalapozója.

Friedrich Engels 1820. november 28-án született a poroszországi Barmenben (ma Wuppertal, Németország), mely abban az időben dinamikusan fejlődő iparváros volt. Textilgyáros apja a kálvinista és puritán hagyományokat ötvöző, szigorú vallásosságot hirdető, pietista szellemben nevelte gyerekeit. Ebben a légkörben még Goethe is erkölcstelennek számított. Engels tizennégy éves koráig a helyi reáliskolában tanult, ahol viszonylag alapos fizikai, kémiai és francia tudást szerzett.

1838. augusztus végén Brémába utazott, azzal a céllal, hogy kereskedelmi ismereteit bővítse. „Heinrich Leupold, szász konzulnál, apja barátjánál állt munkába, akinek nagy exportvállalata főleg a sziléziai vászon amerikai kivitelével foglalkozott. Ez a vallási és politikai tekintetben egyaránt igen konzervatív kereskedő úgy látszik garanciát jelentett az öreg Engels számára a tekintetben, hogy fia továbbra is olyan nevelésben részesül majd, mint az apai házban.”^[8] Bréma mint a világkereskedelem egyik fontos kikötővárosa, valóságos metropolisz volt Barmenhez képest, s Engels szellemi fejlődésében nagyjából ugyanazt jelentette, mint Marx számára Berlin. Végre felszabadult a szigorú apai felügyelet és a korlátolt kispolgári légkör nyomása alól. Élvezni kezdte az élet világi örömeit, intenzíven sportolt, vívott, úszott, lovagolt. Polgárpukkasztásul bajuszt növesztett, esténként zenélt, dalokat szerzett, karikatúrákat rajzolt, sörözött, szivarozott. A féktelen életmódba viszont az is belefért, hogy szorgalmasan tanulta a nyelveket (angol, spanyol, portugál, olasz, holland), s külföldi lapokat olvasott. Foglalkoztatták gondolatvilágát a népkönyvek (Volksbücher), amelyek a 16–17. századi német történelmi mondairodalmat dolgozták fel, lelkesedett a Burschenschaft betiltott színeiért, a szabadság szimbólumának tartott fekete-vörös-arany trikolórért. A napi politikai kérdések is egyre jobban érdeklődésének homlokterébe kerülnek. Engels szellemi fejlődése felgyorsult, nézetei politikailag a demokratikus liberalizmus felé fordultak, mely szerint „a népnek joga van az államigazgatásban való részvételhez, az alkotmányhoz, a minden vallási kényszer alóli felszabaduláshoz, a pénzarisztokrácia megszüntetéséhez, a zsidóknak pedig az egyenjogúsághoz.” Felfedezte, hogy a pietizmus a reakció vallási támasza, s vele szemben racionalista és liberális vallásfelfogást alakított ki magának, melyet „szupranaturalizmusnak” azaz a dogmáktól megtisztított istenhitnek nevezett.

1841. március végén visszatért Barmenbe. Nem érezte jól magát ebben a családi és társadalmi közegben, rengeteget olvasott, elmélkedett és írt. Utazást tett Svájcban és Észak-Itáliában, ezzel próbálta elterelni figyelmét gyötrő szerelmi bánatáról. Elhatározta, hogy katonai szolgálatának letöltésére önkéntesnek jelentkezik. Megválthatta volna pénzzel, mint sok kortársa tette, de őt vonzotta Berlin.

1841 végén megalakult az ateisták, a „Szabadok” klubja, amelynek kemény magját a korábbi „Doktorklub” résztvevői alkották, de tagsága szélesebb kört ölelt fel. Bruno Bauer és Max Stirner befolyására a vallásellenes harcot a haladásért vívott minden küzdelem előfeltételének tekintették. Régebben a felvilágosult porosz államot szövetségesüknek tartották, csakhogy 1840 tavaszán III. Frigyes Vilmos porosz király és kultuszminisztere, Karl vom Stein zum Altenstein meghalt, s a liberális alkotmány és a parlamentáris rendszer nemcsak, hogy teljesítetlen ígéret maradt, hanem IV. Frigyes Vilmos reakciós, abszolutista fordulatot hajtott végre, támogatni kezdte az egyházakat, a pietizmust, a hegeliánusokat sorra eltávolította az egyetemi tanszékekről és üldözte a baloldali hegeliánusokat. A „Szabadok” így egyre erőteljesebb ellenzéki pozícióba szorultak. Engels magát e csoport legradikálisabbjának tartotta, s a közvetlen politikai harc mellett foglalt állást.

1842 nyarán és őszén politikai, világnézeti fejlődése tovább folytatódott. Kommunistává válásában nagy valószínűséggel fontos láncszem volt Lorenz von Stein: „Sozialismus und Kommunismus des heutigen Frankreichs”^{[* 4]} című munkája, amely a korai antikommunizmus egyik alapművének tekinthető, de paradox módon az akkori ellenzéki körökben nagy ismertségre tett szert. „L. von Stein 1815-ben született. 1840-ben, egyetemi tanulmányainak befejezésekor, ösztöndíjat kapott a porosz kormánytól, hogy tanulmányozza Párizsban a szocialista és kommunista doktrínákat. Egyben Gustav von Rochow rendőrminisztertől is megbízást kapott, hogy szimatolja ki a párizsi német kézműves egyleteket és tájékoztassa a minisztériumot a kommunistákkal való kapcsolataikról. Stein beszámolt a porosz kormánynak a párizsi német munkások forradalmi tevékenységéről, egyúttal pedig felhívta a figyelmet a szocializmus és a kommunizmus veszélyeire. Ezeket az eszmeáramlatokat a francia forradalom logikus és szükségszerű következményének tüntette fel.” A könyv ellenségesen tekintett ezekre a szocialista és kommunista elméletekre, de az első volt, mely átfogóan, és világosan fejtette ki azok lényegét. A másik fontos forrás, amely Engels figyelmét felkelthette, Gutzkow 1842 nyarán írt „Párizsi levelek” című cikkei, melyekben részletesen beszámolt Wilhelm Weitling eszméiről, illetve a „Telegraph”-ban közölte Weitling „A kommunista elv kormányformája” (Die Regierungsform des kommunistischen Prinzips) című írását.

1842. november végén elindult Manchesterbe, hogy kereskedelmi gyakorlatot szerezzen az Ermen and Engels cég pamutfonó gyárában, melyben apjának tulajdonrésze volt. Apja azért küldte Angliába, mert azt remélte, ha távol kerül Németországtól, felhagy forradalmi tevékenységével. Engels újra útba ejtette a Rheinische Zeitung szerkesztőségét Kölnben, s ezúttal személyesen is megismerkedett Marxszal, aki akkor már a lap főszerkesztője volt. Engels első találkozásukra egy 1895-ös levelében így emlékezett vissza: „Amikor november vége felé (1842-ben) Angliába utaztomban elmentem a »Rheinische Zeitung« szerkesztőségébe, ott találtam Marxot, s ez volt első – igen hűvös – találkozásunk. Marx időközben fellépett Bauerék ellen, azaz visszautasította azt az igényt, hogy a »Rheinische Zeitung« elsősorban a teológiai propaganda, az ateizmus stb. szócsöve legyen ahelyett, hogy a politikai vita és cselekvés eszközéül szolgáljon, s ugyanígy szembeszállt az Edgar Bauer-féle, a puszta kedvtelésből »a legszélesebb gesztusokon« alapuló frázis-kommunizmussal, amelyet egyébként Edgar nemsokára más, ugyancsak szélsőségesen csengő frázisokkal cserélt fel; minthogy én leveleztem Bauerékkel, a szövetségesüknek számítottam, Marxot viszont ők tették gyanússá a szememben.”^[48][49][50] Ezt az első találkozást tehát a kölcsönös bizalmatlanság és gyanakvás légköre uralta.

1846. szeptember végén és október elején a kenyár árának emelése miatt zavargások törtek ki Párizs St. Antoine nevű külvárosában, a munkások megrohanták a péküzleteket, barikádokat emeltek, összecsaptak a kivezényelt katonasággal. Ezzel kapcsolatosan sok német munkást kihallgattak, letartóztattak, s sokak kitoloncolására is sor került.

1847-ben megalapították Marxszal a Kommunisták Szövetségét. 1849-ben a délnémet felkelésben vett részt, melynek bukását a Forradalom és ellenforradalom Németországban című művében (1851-52) elemezte. Visszatérve Londonba anyagilag támogatta Marxot A tőke megírásában, majd a manchesteri fonalgyárat vezette. Ebben az időszakban írta meg az Anti-Dühring, A természet dialektikája, A család, a magántulajdon és az állam eredete című művét. Marx halála után feldolgozta és kiadta A Tőke II. és III. kötetét. Részt vett az I. és a II. Internacionálé megalapításában, és szervezte a nemzetközi munkásmozgalmat. 1895. augusztus 5-én hunyt el Londonban.

Engels és Karl Marx az 1848–49-es magyar forradalom tisztelői és támogatói közé tartoztak. Maga Engels így kommentálta az akkori eseményeket: „Az 1848-as forradalmi mozgalomban először, 1793 óta először meri megtenni egy nép, amelyet körülzárt az ellenforradalmi túlerő, hogy a gyáva ellenforradalmi dühvel a forradalmi szenvedélyt, a terreur blanche-sal a terreur rouge-t állítsa szembe. Hosszú idő óta először találkozunk egy valóban forradalmi jellemmel, egy olyan férfiúval, aki népe nevében fel meri venni az élet-halál harc kesztyűjét, aki nemzete számára Danton és Carnot egy személyben, s ez a férfiú - Kossuth Lajos.” (Marx és Engels válogatott művei .