Henrik Johan Ibsen (Skien, 1828. március 20. – Kristiania, 1906. május 23.) norvég drámaíró, színházi rendező, költő. Gyakran utalnak rá a „modern dráma” atyjaként és mint a modernizmus egyik színházi megalapozójaként.

Darabjait saját korában gyakran botrányosnak tartották, amikor a viktoriánus családi élet, szokások és erkölcs uralták Európát. Ibsen munkái a külsőségek mögött rejlő valóságot vizsgálta. Felfedező természete, kritikus szemlélete, az élet körülményeinek és erkölcsi problémáinak fürkészése számos kortársát zavarba ejtette.

Gyermekkorában patikussegédként dolgozott, később a kristianiai (ma: Oslo) színházban vállalt állást. Pályáját versekkel kezdte. Til Ungarn c. versét az 1848–49-es forradalom és szabadságharcról írta. Első darabja, a Catilina is ebben az évben készül el. Következő darabjai: Norma (1851); Olaf Liljekrans (1854), A solhaugi ünnep (Gildet paa Solhaug, 1856); Östraati Inger asszony (Fru Inger til Østeraad, 1858) nem igazán sikerültek. A Helgelandi harcosok (Hærmændene paa Helgeland, 1858) és a talán legszemélyesebb drámának tekinthető Trónkövetelők (Kongs-Enmerne, 1863) már kétségtelen tehetségről árulkodnak. A szerelem komédiája (Kjærlighedens Komedie, 1862), korai korszakának egyetlen realista beütésű darabja csúnyán megbukott.

Ibsen 1865-ben otthagyta Norvégiát, és Rómába utazott, ahol 1866-ban megszületett első nagy darabja, a Brand. A nagy sikertől fellelkesülve, Ibsen 1867-ben újabb verses drámát írt, a szintén világhírűvé lett Peer Gyntöt. 1873-ban írta utolsó nagy messianiszikus alapállású művét, a tízfelvonásos A császár és galileait (Kejser og Galilæer), Flavius Iulianus római császár életéről, amelyet főművének tartott. Ezután realisztikus környezetbe helyezett, prózában írt, társadalmi kérdéseket is feszegető darabokat írt: A társadalom támaszai (Samfundets stötter, 1877), Babaszoba (Nóra címen is ismert, eredeti: Et dukkehjem, 1879), Kísértetek (Gengangere, 1881). A Babaszoba című darabot 1883. december 7-én Helena Modrzejewska rendezésében mutatták be Amerikában Louisvilleben a Macauley's Theatre-ban.

Ezek a darabok tették igazán elismert íróvá. A Kísértetek fogadtatásán felbőszülve írta meg A hazaárulót (En folkefiende, 1882)^[3] amelyben az erősen önéletrajzi ihletésű főhős mellett állt ki; ennek a darabnak részben "ellenpontozása" a Vadkacsa (Vildanden, 1884), amelyben a szintén rá hasonlító Gregerset kegyetlenül kigúnyolta. Ibsen természetének egyébként is jellemzője volt az efféle kettősség: többnyire "megbüntette" önmagát a kilengésekért. Másfelől Ibsen nemcsak az idealista, fellegjáró Gregerset, hanem a földhözragadt, ostoba Ginát és a lusta Hjalmart is ledorongolta. A Vadkacsát Gregers szatirikus beállítása miatt Ibsen korábbi társadalomjavító eszméi megtagadásának szokták nevezni, de Gregers inkább csak karikatúrája a korábbi nagy Ibsen-hősöknek: Brandnak, Stockmann doktornak ("A hazaáruló" főhősének), Iulianus római császárnak. Ezzel együtt a Vadkacsa a kései önéletrajzi ihletésű művek közül az első, amelyet a Rosmersholm (1886), A sellő (Fruen fra havet, 1888) és a Hedda Gabler (1890) követett.

1891-ben hazatért Norvégiába. Ezután írt darabjaiban közvetlenül önmagával foglalkozott: Solness építőmester (Bygmester Solness, 1892); Kis Eyolf (Lille Eyolf, 1894); John Gabriel Borkman (1896); Ha mi, halottak, feltámadunk (Når vi døde vågner, 1899). 1900 márciusában szélütés érte, amiből már haláláig nem épült fel. Sok más hírességhez hasonlóan a Vår Frelsers gravlund temetőben helyezték örök nyugalomra.

Ibsent elsősorban az 1875 utáni darabjairól ismerték. Az a hamis kép alakult ki róla, mintha eszmék támogatása érdekében írta volna darabjait. A hamis kép kialakításáért nagyon sokat tett angol fordítója, William Archer és George Bernard Shaw ír író, aki tanulmánykötetet (The Quintessence of Ibsenism) is írt róla, valamint Henry Louis Mencken közgazdász, aki szintén írt egy Ibsen-könyvet. Ibsen a századfordulón nagy hatással volt több drámaíróra is: Gerhart Hauptmannra, George Bernard Shaw-ra, Frank Wedekindre, Leonyid Andrejevre. Ezután azonban csökkent a népszerűsége: Bertolt Brecht a Kis organonban – leplezetten, de – megtámadta Ibsent, mondván, hogy a néző idegeivel játszik, így éri el a hatást. Meglehetősen elítélően nyilatkozott róla William Butler Yeats is.