1456. 07. 22

A nándorfehérvári diadal a magyar–török háborúk egyik jelentős eseménye, amelynek során 1456. július 4–21. között a keresztények (magyarok és szerbek) Szilágyi Mihály vezetésével hősiesen védték Nándorfehérvár (a mai Belgrád) várát II. Mehmed török szultán a nagy^[1] túlerőben levő ostromló seregével szemben, majd a védőkhöz 10 ezer katonájával időközben csatlakozó Hunyadi János vezetésével, Kapisztrán János 30–35 ezer keresztesével közösen július 22-én, a vár melletti csatában legyőzték a törököket.

II. Mehmed július 4-én vette ostrom alá a Szilágyi Mihály 7 ezres serege által védett várat. Az addig 10 ezer fős haderejével a vártól elzártan állomásozó Hunyadi János egy július 14-én zajlott ütközetben áttörte a török hajózárat a Dunán, és csatlakozott sógora, Szilágyi Mihály várat védő seregéhez. Az egyesült magyar sereg július 21-én visszaverte II. Mehmed támadását, majd július 22-én kitört a várból, és a 70 éves szerzetes, Kapisztrán János irányítása alatt álló keresztesek segítségével vereséget mért a török hadseregre, melyet időközben pestis és ellátási nehézségek is sújtottak. Az eseményt a magyar hadtörténelem – tekintettel kivívásának körülményeire és hosszú távú következményeire, illetve nemzetközi jelentőségére – az egyik legjelentősebb magyar győzelemként tartja számon. A győzelem mintegy hetven évre megállította a törökök további európai terjeszkedését és Magyarország meghódítására irányuló próbálkozását.

A csatát megelőzően pápai rendelettel bevezetett déli harangszó a keresztény világban azóta a nándorfehérvári diadalra emlékeztet. III. Kallixtusz pápa augusztus 6-án szerzett tudomást a kereszténység e természetfölöttinek látszó győzelméről a pogány betolakodókon, így 1457-től erre a napra tette a Krisztus színeváltozása ünnepét.

A 14. és 15. században rendkívüli gyorsasággal terjeszkedő Oszmán Birodalom élére 1451-ben II. Mehmed szultán személyében becsvágyó és tehetséges uralkodó került. "Amikor Mahomet török császár Görögországot leverte, úgy elbizakodott, hogy azt mondta: 'Egy az isten az égben, egy fejedelem uralkodjék a földön!'" ^[2] Uralkodása második évében Bizánc elfoglalásával méltó fővárost adott birodalmának, megszilárdította európai helyzetét, és a hadsereg és a közigazgatás jelentős átalakításába kezdett. Az ősi oszmán nemzetségek háttérbe szorításával a birodalom vezető posztjaira csak tőle függő közembereket nevezett ki, amivel biztosította a birodalmon belüli abszolút uralmát, és megteremtette a további terjeszkedés alapjait. Hadserege – magjában mintegy tízezer janicsárral, negyvenötezer szpáhival és az újonnan megszervezett tüzérséggel – a 15. század közepén szervezettségét és harcértékét tekintve még a kor európai hadseregei fölött állt.

A keresztes eszme – a Szentföld visszafoglalásának gondolata – Európában már a 13. század vége óta nem volt napirenden. A nemzeti királyságok és városállamok megerősödése, a vatikáni építkezésekre és a vatikáni államszervezet megerősítésére összpontosító pápák sora nem tette lehetővé, hogy egy keresztes hadjárat reálisan szóba kerülhessen. 1396-ban még sikerült egy jelentős lovagi hadsereget kiállítani, azonban a nikápolyi csatában elszenvedett megsemmisítő vereség még a lelkesedés utolsó csíráit is kioltotta. Az, hogy a keresztes hadjárat gondolata nem veszett végleg a feledés homályába, csak annak volt köszönhető, hogy mind a Szentszéknek, mind a „legkeresztényibb” címre áhítozó uralkodóknak propagandafogásként szükségük volt a keresztes eszme hirdetésére. Eközben pedig az Oszmán Birodalom terjeszkedésével az erőviszonyok annyira eltolódtak, hogy a török hadsereg már csak egy egyesült nyugat-európai hadsereg bevetésével lett volna legyőzhető.

A győzelem következtében az Oszmán Birodalom európai terjeszkedése közel hét évtizedre megtorpant. Ez idő alatt az európai hadszervezés átesett válságán, ugyanekkor kiütköztek a török hadszervezet hiányosságai is. Így, mikor a törökök 1521-ben végül elfoglalták Nándorfehérvárt, Európa számára ennek már nem volt olyan súlyos következménye, mintha ez 1456-ban következett volna be.

Hunyadi a győzelem után nem üldözte a török sereget, de a rá jellemző lendülettel azonnal egy újabb törökellenes hadjárat tervezésébe kezdett. Tévesen úgy ítélte meg a helyzetet, hogy eljött az idő Bizánc felszabadítására és a török Európából való kiszorítására. A hadjárat megindítására nem maradt ideje, pestisjárványban augusztus 11-én elhunyt.

III. Kallixtusz pápa 1457. augusztus 6-án – a győzelmi hír vételének első évfordulóján – elrendelte, hogy ez a nap az Úr Színeváltozásának napjaként ezután az egész keresztény világban ünnep legyen, amit azóta is augusztus 6-án tartanak a római katolikus egyházban.