Pietro Mascagni (Livorno, 1863. december 7. – Róma, 1945. augusztus 2. ) olasz zeneszerző, karmester.

Zenetanulmányait szülővárosában kezdte, majd a milánói konzervatóriumba iratkozott be, de az előírt tanéveket nem járta végig, hanem vándortársulatokhoz szegődött mint karmester. Később Cerignolában telepedett le, ahol zongoratanító és a városi zenekar dirigense volt. Itt írta meg a Parasztbecsület című operáját, amellyel nemcsak a Sonzogno kiadóvállalat pályadíját nyerte el, hanem egy csapásra világhírnevet is szerzett. 1891-ben következő operája, a Fritz barátunk is kedvező fogadtatásban részesült. 1895–1902 között a pesarói Liceo Musicale Rossini, 1903-tól a római Scuola Nazionale di Musica vezetője volt. 1933-ban egy rövid időre elfogadta a római operaház főzeneigazgatói állását. A komponálást továbbra sem hagyta abba, bár a Parasztbecsület világhírével és elismertségével későbbi művei már nem tudtak lépést tartani. Az első világháborút követően az olasz szocialista munkásmozgalommal szimpatizált, ami kiváltotta az 1920-as évek elején hatalomra jutó Mussolini ellenszenvét. Rövid önkéntes bécsi emigráció után hazatért és kiegyezett a fasiszta hatalommal, így többek között kinevezték az újonnan alapított Olasz Akadémia tagjává. Élete utolsó éveit Rómában élte le.

Magyarországon először 1892-ben járt, hosszabb tanulmányutat tett, a cigányzenét is tanulmányozta. 1935 augusztusában a Szegedi Szabadtéri Játékokon vezényelte a Parasztbecsület három előadását.

Hírnevét megalapozó operái mellett operetteket is írt, de szerzett egyházzenei alkotásokat, szimfonikus és kamarazenei műveket, kantátákat, kórusműveket, valamint – életében többségükben kiadatlan – dalokat is. Parasztbecsület című operájával a verizmus úttörőjének számított, de a verista stílusként meghatározott szerkesztésmód és dallamvezetés véletlen, ösztönös ráérzés, mint tudatos útkeresés eredménye volt, műve elsöprő sikere után sem ismerte fel e kompozíciós technika jelentőségét, a műfaj egészének megújulásával kecsegtető voltát, ami azután mások – elsősorban Ruggero Leoncavallo, Francesco Cilea, Umberto Giordano, egyes műveit tekintve Giacomo Puccini és Franco Alfano – munkásságában testesedett ki igazán. Ő maga visszatért egy korábbi, döntően a romantika jegyeit hordozó irányzathoz (William Ratcliff), de kipróbálta magát a szimbolikus zenedráma (Iris), a szentimentális melodráma (Lodoletta) műfajában és az opera buffában is (Az álarcosok).

A toszkánai Mascagni család tagjai a 19. század végén kiskereskedők és kézművesek voltak, de felmenőik között számos illusztris személyiség is található, mint például Paolo Mascagni, neves 18. századi anatómus. A család nagy része San Miniatóban, egy elszegényedett kisvárosban lakott, félúton Firenze és Livorno között. 1850-ben Antonio Mascagni, Pietro nagyapja, Livornóba költözött, ahol saját pékműhelyt alapított. Két fia, Stefano és Domenico, vele tartott, de a család többi tagja San Miniatóban maradt. Tíz évvel később Domenico Mascagni egy fiatal livornói nőt vett feleségül, Emilia Rebuát, és megnyitotta saját pékségét egy Piazza delle Erbére nyíló bérházban. A család egy emeleti lakásba költözött be, a műhely fölé. Itt született meg 1863. december 7-én Pietro, a család második gyermeke. Nagyobbik testvére, Francesco egy évvel korábban, húga pedig egy évvel később született.

A fiatal Mascagni milánói tartózkodását de Larderel gróf finanszírozta. Ebben az időben a lombard város volt az olasz zenei élet központja, itt éltek többek között Arrigo Boito, Amilcare Ponchielli, Antonio Bazzini és Michele Saladino, a kor legnevesebb olasz zeneszerzői, de gyakran tartózkodott a városban Giuseppe Verdi is. Ugyancsak a városban székelt a három legnagyobb zenekiadó: a Ricordi, a Sonzogno és a Lucca. A zenei élet központja a Teatro alla Scala valamint a neves konzervatórium volt. Ponchielli azért hívta Milánóba a tehetséges fiatalt, hogy a konzervatóriumban tanuljon tovább. Mascagni azonban úgy gondolta, hogy livornói tanulmányai messzemenően elégségesek ahhoz, hogy saját lábán megálljon és elindítsa a karrierjét. Célja az volt, hogy mint pályakezdő zeneszerzőt elismerjék. Úgy érezte, ezt csakis úgy valósíthatja meg, ha egy operát komponál, amihez csak egy jó szövegkönyvre volt szüksége. Ilyet azonban nem volt könnyű találni, ennek ellenére felvette a kapcsolatot a kiadókkal, megpróbált megbízásokat szerezni tőlük, de sikertelenül. Mindössze egy hét milánói tartózkodás után csalódottságáról írt haza Soffredininek. Itt-tartózkodása alatt rendszeresen eljárt operaelőadásokra, koncertekre és színházakba, de közelebbi kapcsolatba került Ponchiellivel is. Közben a komponálást sem hagyta abba. Két hét milánói tartózkodás alatt megírt egy nyitányt, majd dalokat, zongoraműveket is komponált. A milánói nyárnak szomorú esemény, bátyjának a halála vetett véget. Rövid livornói tartózkodás után ismét visszatért Milánóba, ezúttal már azért, hogy beiratkozzék a konzervatóriumba. Pénzügyileg ismét de Larderel gróf sietett a segítségére.

Az operett-társulattal eljutott Piacenzába, Reggio Emiliába, majd Parmába. Első műve, amelyet vezényelt, Charles Lecocq Le cœur et la main című operettje volt. Nem sokkal később, Bolognában, a társulat a csőd szélére került, a tagokat elbocsátották, így Mascagni is arra kényszerült, hogy visszatérjen családjához Livornóba. A család értetlenül fogadta döntését, hogy otthagyta a konzervatóriumot, különösen Giuseppina részéről érték heves támadások. Szerencsére az operett-társulat egyik vezetője, Forlì, az ősz folyamán új társulatot alapított, és meghívta karmesternek Mascagnit. Nápolyba utaztak, ahol ez a társulat is csődbe jutott, de a tagok nagy részét átvette Alfonso és Ciro Sconamiglio társulata, és Mascagninak is sikerült megőriznie vezető karmesteri tisztségét. Közel egy évig turnézott a társulattal országszerte. Kapcsolata Giuseppinával végleg megszakadt. A társulat 1886 májusában Ascoli Picenóban jelentett csődöt. Mascagni kilátástalan helyzetében Dario Acconcihoz fordult, aki pénzt küldött neki és magához hívta Nápolyba. Karmesteri álláshoz juttatta a Cirella társulatnál, ahol ő maga is énekelt. Ez a társaság sem volt hosszú életű, és a nyár végére megszűnt. Augusztus elején, a forró nápolyi nyár idején, Mascagni ágynak esett, valószínűleg reumatikus láz miatt. A látszólag egészséges életmódot folytató fiatalember hirtelen betegségeinek okai nem ismertek, valószínűleg részben pszichoszomatikus jellegűek voltak, és depressziója, valamint a megfeszített munka váltotta ki őket. Közben levelet kapott családtagjaitól, akik visszavárták, reménykedve, hogy felhagy vándorzenészi életével. Úgy tűnt, Mascagni valóban elhatározta visszatérését a családi berkekbe, de közben meghívást kapott Luigi Marescától, egy másik operett-társulat vezetőjétől, és elfogadta az ajánlatot.

Macagni 1886 decemberében érkezett Cerignolába, a Tavoliere kisvárosába. Az egykori, Saverio Mercadante nevét viselő városi színházban a függönyt utoljára 1869-ben engedték le. Az egykori gazdag városi zenei életet Mascagni érkezésekor az idős Prisciano Martucci képviselte, aki elsősorban az egyházi ünnepek zenei hátterének szervezését biztosította. Cerignola lakóit lenyűgözte Mascagni zenei tudása, és meggyőzték, hogy telepedjen le városukban. Giuseppe Cannone, a város polgármestere és egyben legprominensebb családjának képviselője külön alkalmazta, hogy lányait zongorázni tanítsa. A polgármester tervbe vette a korábban beszüntetett városi zenei iskola és zenekar újjáélesztését, és ennek élére Mascagnit javasolta. A fiatal zeneszerző elfogadta az ajánlatot, hiszen az eltelt évek rendezetlen életvitele után ez lehetőséget biztosított, hogy letelepedjen és rendezze magánéletét, tekintve, hogy Lina ekkor már öt hónapos terhes volt. Letelepedésének egyetlen akadálya Maresca volt, aki arra számított, hogy Mascagni a társulatával tart Szicíliába. Az utolsó cerignolai előadás után Cannone veje, Luigi Manzari segítségével megjátszották elmenekülésüket a városból, s két nap múlva a vérig sértett Maresca nélkülük távozott.

Mascagni cerignolai háza

1888-ban februárjában Nápolyba utazott, hogy részt vegyen Giacomo Puccini Lidércek című operájának bemutatóján, a San Carlo operaházban. Visszatérve Cerignolába, hozzálátott a Messa di Gloria komponálásához, amelyet április 22-én mutattak be tanítványai. A szerződését meghosszabbították a következő évre is, ám ekkor már érezte, hogy nyomasztó számára a vidéki élet. Menekülési lehetőség 1888 júliusában adódott, amikor a Sonzogno kiadóház meghirdette második operaíró versenyét. A kiírás egyfelvonásos operára szólt, 1889. május 31-ei határidővel. Mascagniban tudatosult, hogy a készülő William Ratcliffet lehetetlen belesűríteni egyetlen felvonásba, ezért ismét hozzálátott librettistát keresni. Több sikertelen próbálkozás után jutott el gyermekkori barátjához, Giovanni Targioni-Tozzettihoz, aki Livornóban tanárként dolgozott, szabadidejében pedig verseket írt. Nem ismertek a körülmények, hogy mikor és miért döntöttek Giovanni Verga Cavalleria rusticana című drámájának megzenésítése mellett. A szövegkönyv első sorait 1889. január 4-én kapta kézhez. Targioni-Tozzetti munkáját Guido Menasci, egy fiatal livornói költő is segítette. A szövegkönyvvel gyorsan haladtak, Verga műve hosszában és verselésében is megfelelt a kívánalmaknak.

A Parasztbecsület sikerének köszönhetően Pietro Mascagni Olaszország hőse és egy ideig legalábbis a legnevesebb zeneszerzője lett. Arcképének látványa megszokottá vált a napilapok címlapjain és a képeslapokon. A sikeres bemutató után Lina is Rómába utazott, hogy onnan a család, immár együtt, rövid időre Livornóba utazzon. Június 26-án visszatértek Cerignolába, ahol a város lakossága hősnek kijáró tisztelettel fogadta.

Ebben a közhangulatban indult Pietro Mascagni pályája 1890-ben, amikor Rómában bemutatták egyfelvonásos operáját a Parasztbecsületet. Ez az opera magába foglalta mindazt, amit az olasz opera reformjától vártak. A Parasztbecsület bemutatóját tekintik a verizmus kezdetének. Ez mind témájában, mind zenei formavilágában a való élet eseményeinek bemutatását tekinti célkitűzéseinek Hatásos, a változó érzelmekhez igazodó, többnyire rövid dallamívekkel tagolt melódiák, gazdag hangszerelés, a mesterkéltség legteljesebb kerülése jellemzi ezt az irányzatot. A világos szerkezetű, drámai erejű Parasztbecsület ízig-vérig olasz muzsika, a szicíliai népi melodika szülötte. A bel canto diadala a deklamáció felett, az elemi erejű szenvedélyeké a Wagner-epigonok ál- vagy akár valódi pátosza felett. Fő jellemzői a rikító hangszínek, a harsány zenekari hangzások és a finomabb költői hangulat csaknem teljes hiánya. A mű egyetlen lírai nyugvópontja az intermezzo, ennek finoman szőtt bevezetése, majd szélesen áradó melódiája, végül pedig gyengéd kicsengése Mascagni muzsikájának legemelkedettebb pillanatai. A hangszerelés nyers, de mindenütt biztos kézre vall. Mascagni ragyogóan ismeri a kórus kezelésének leghatásosabb eszközeit. Jellemző a bevezető kar-rész, melyben az egyes csoportok előbb külön-külön szólalnak meg, majd témáikat megtartva egybefonódnak. Az egyes hangok, hangosztályok lehetőségeit éppúgy ismeri, mint az együttesekét. Az áriák, duettek dallamai hatásosak, kifejezőek, de nem túl választékosak. Lemondanak a finomabb hatások kereséséről, színpadiassá válnak, sőt néhol már szinte a jó ízlés határát súrolják. Ezek a melódiák különösebb zenei képzettség nélkül is azonnal megérthetők és könnyen követhetők.

A Parasztbecsület mellett a Fritz barátunk Mascagni másik operája, amely a világ operaszínpadain ma is több-kevesebb rendszerességgel jelen van, jóllehet ismertsége nem vetekedhet az előbbivel. Az opera hétköznapi és mégis megható, jól követhető történet, hatásosan felépített felvonások, boldog befejezés, szép melódiák.