Giacomo Puccini (Lucca, 1858. december 22. – Brüsszel, 1924. november 29.) a XX. század egyik legnépszerűbb olasz operaszerzője volt. Műveiben főként az emberi érzésekre összpontosított: kis örömök, mindennapi kis események, nagy szenvedélyek és érzelmek jelennek meg, többnyire egzotikus környezetbe ágyazva. Hősei hétköznapi emberek. A Bohémélet tüdőbajos Mimije, az elhagyott Pillangókisasszony, az öngyilkos Tosca mind a szerelem áldozatai, akik végül az életükkel fizetnek.

Puccini operái többnyire tragikus befejezésű darabok. A Nyugat lánya, a Gianni Schicchi című vígopera cselekménye azonban boldog véget ér; tragikus fordulata után az utolsó mű, a Turandot is.

Giacomo Puccini apja, Michele Puccini (1813–1864) a luccai zeneiskola igazgatója, nagyra becsült orgonaművész és operaszerző volt. Nagyapja, Domenico (1771–1815) öt operát írt, dédapja, Antonio (1747–1842) számos egyházzenei művet és egy karművet komponált, II. József császár halálára írt egy rekviemet, majd Lucca felszabadulására is komponált egy kantátát. Antonio a luccai hercegség udvari zeneigazgatója is volt, akinek az együttesében Paganini játszotta az első hegedűs szólamát.

Giacomo Puccini Michele Puccini és Albina Magi gyermekeként született 1858. december 22-én a toszkánai Luccában. A Puccini család háza a Via di Poggio 30. szám alatt található; a szerény ház még ma is áll. A családban összesen nyolc gyermek született: öt lány és három fiú, egy fiú azonban még csecsemőkorában meghalt. A családfő 1864 januárjában elhunyt, legkisebbik gyermeke a halála után három nappal született. Az özvegyen maradt Albina asszony hét gyermekét özvegyi nyugdíjból tartotta el, azonban ragaszkodott ahhoz, hogy legalább a fiúk végezzenek középiskolát.

A konzervatórium befejezése után 1880 őszén, a huszonkettedik életévébe lépő Puccini Milánóba ment. Anyja kapcsolatainak köszönhetően Margit királyné egyéves időtartamra, havi száz líra ösztöndíjat juttatott neki. Továbbá az Instituto Pacini-beli tanárok által írt ajánlólevelének köszönhetően a Milánói Konzervatórium tandíjmentességet ígért Puccininek, amennyiben megfelel a felvételi követelményeknek.

Olaszországban azokban az időkben alakult a Sonzogno zeneműkiadó, amikor Puccini épp lediplomázott a konzervatóriumban. A Ricordi-cég már réginek számító és gazdag kiadó volt, így a Sonzognónak olyan tehetségek után kellett kutatnia, akiket a Ricordi még nem kötött le. 1883. december 31-én a Sonzogno pályázatot hirdetett meg, Puccini pedig úgy gondolta, ez jó alkalom a pályafutása elindításához. Egy Fernando Fontana nevű radikális politikai nézetű költő, aki még az elavulófélben levő romantikus irányzatot követte, felajánlott neki egy német mondán alapuló Le Villi című librettót. A Le Villi témája azonos Adolphe Adam Giselle balettjához írt szcenárióval: a szerelmesét elhagyó vőlegényt a Fekete-erdőben kóborló lidércek (=elhagyott lányok lelkei) halálra táncoltatják. Az ifjú zeneszerző a A Villik szövegkönyvét 1883 augusztusában kapta kézhez, majd hazautazott Luccába, hogy itt kezdje el a komponálást. A partitúrát az utolsó pillanatban küldte be a pályázatra, a bíráló bizottság azonban az eredményhirdetéskor meg sem emlékezett az operáról. A sikertelen pályázatot követően Pochinelli közbenjárásával Puccini megismerkedett Giulio Ricordival. Ricordinak annyira megtetszett A Villik, hogy ingyen elvállalta a librettó kinyomtatását. Nemsokára pedig a Teatro Dal Verme színpadán, 1884. május 31-én bemutatták az akkor még egyfelvonásos operát. Az előadás nagy sikernek bizonyult, a közönség és a kritikusok is jól fogadták; háromszor kellett megismételnie a zenekarnak az első részt lezáró zenekari közjátékot.

Az Edgar után Puccini eldöntötte, hogy csak maga választotta librettóhoz ír zenét. Az Edgart követően Puccini alkotói munkája a témakereséssel kezdődött; miután befejezte egyik operáját, de gyakran már előbb is, elkezdődött a keresés. Ahogyan tréfásan mondta: szenvedélyesen vadászom, librettókra, nőkre és vadkacsákra. Az Edgar opera viszonylag jól jövedelmezőnek bizonyult, viszont a magánélete válságban volt; vadházassága miatt Elvirát folyamatosan zaklatták és kiközösítették. Puccini visszatért Luccába, Elvira pedig egy Ida nevű nagynénjénél lakott Firenzében, és csak titokban tudtak találkozni a Lucca melletti San Martino faluban. Nemsokára azonban ott is kitudódott, hogy nem házasok, s ezért kiutasították őket. Ekkor Elvirával és a három gyerekkel a Massaciuccoli-tó partján fekvő Torre del Lago nevű kis faluba költöztek, távol mindenkitől, aki korábban ismerte őket.

1904-ben Puccini korának legismertebb zeneszerzője lett. Sorra hívták különböző fesztiválokra, mindenütt rajongók hada fogadta, estélyeket rendeztek a tiszteletére. Ő nem szerette a felhajtást, de különösen a társaságbeli tündöklést vetette meg, és ünnepi beszédet sem tartott soha. Szerénységét Ricordi is számos írásában megemlíti. Puccini a toszkánai Torre del Lagóban, a világtól elzárt kis faluban érezte jól magát, Elvira és gyermekeik társaságában.

Érdeklődése igen sokrétű volt, így az operettek is foglalkoztatták. Miután 1913-ban Bécsben megnézte a Karl-Theater egyik előadását, az igazgatók arról győzködték, hogy Puccini, ha akarná, a világ egyik legsikeresebb operettjét komponálhatná. Ő először vonakodott, de 1913. november 11-én aláírta a szerződést. Ezt komolyan megbánta 1913 decemberében, amikor az operettműhely elküldte neki a Három kislány szövegét tartalmazó egyveleget, amelyben a Bohémélet hangulatát ötvözték a bécsi operett szokásos fordulataival. A kaméliás hölgy történetének felmelegített változatát az elmaradhatatlan szubrettel „fűszerezték”. Puccini postafordultával visszaküldte a szöveget, a bécsiek azonban nem adták fel a reményt: Milánóba utaztak, és tovább győzködték a mestert. Végül megegyeztek, hogy Puccini vállalja a művet, de Adami alaposan átírja a szövegkönyvet. Az Adami-féle szövegkönyv 1914 májusában készült el, de Puccininek még mindig nem tetszett. A megzenésítéséhez ugyan hozzáfogott, de a komponálás nagyon nehezen ment. Amikor elkezdődött a világháború, újfent megpróbált szabadulni a bécsi szerződéstől, de csak annyit sikerült elérnie, hogy olasz kiadót is bevonhatott, és ő határozhatta meg az ősbemutató helyét. Először a Ricordihoz fordult, de az csak kizárólagos jogokkal vállalta volna a mű megjelentetését, a Sonzogno viszont rögtön elfogadta az ajánlatot. A nehezen született, A fecske című operett végül 1917. március 27-én Monte-Carlóban mutatkozott be; a premieren a zeneszerző nem vett részt. A mű végül nem egészen operett lett, de nem is opera, hanem valami e kettő között.

Puccini már 1904 óta gondolkodott egy hangulataiban eltérő, egyfelvonásosokból álló operaegyüttes megírásán. Amikor 1913-ban Didier Gold A köpeny című egyfelvonásosában rátalált a megfelelő proletártémára, elkezdett komponálni. A szövegkönyvet Puccini közreműködésével Adami írta. A mű mind zenéjében, mind tartalmában a zeneszerző egész addigi fejlődésének összefoglalása. Egyetlen felvonásba tömörített, nagy, tragikus opera. Az Il trittico másik két darabja az Angelica nővér és a Gianni Schicchi című operák. Mind a két mű librettóját egy egykori firenzei énekes, drámaíró és rendező, Giovacchino Forzano ajánlotta fel. Az amúgy válogatós Puccini mindkét librettót elsőre elfogadta.

Puccini halálakor utolsó műve, a Turandot befejezetlen maradt. Az opera zenéje az utolsó felvonás közepéig készült el. A művet Franco Alfano fejezte be, aki Puccini vázlatait vette alapul. Az ősbemutatón – amit Toscanini vezényelt – azonban csak a már befejezett részeket adták elő. Később a befejezett verzió is színpadra került, napjainkban is így hallható.

Puccini halála után Torre del Lagóban nyaranta zenei fesztivált rendeznek Festival Puccini néven.