Korányi (Kornfeld) Sebald (1800–1885),^[2] nagykállói gyakorló orvos, és Nyíri (Kandel) Anna első gyermekeként, 1828. december 10-én született Nagykállóban tehetős izraelita orvoscsaládba, később még nyolc testvére született. A középiskolát a szatmárnémeti piaristáknál végezte, a pesti egyetem orvosi karán 1844-ben kezdett tanulni.

Orvostanhallgatóként rész vett az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban, előbb mint nemzetőr, majd a Szabolcs vármegyei önkéntes zászlóaljgyógyszertár parancsnoka, aztán a nyíregyházi katonakórház főhadnagya, a szabadságharc végén pedig mint a 104. honvédzászlóalj főorvosa. 1848-ban apja kezdeményezésére ő is (teljes családjával együtt) áttért a katolikus vallásra, és felvette a Korányi nevet. 1849 őszén folytatta tanulmányait Pesten, 1852-ben szerzett diplomát. A szabadságharcban való részvételéért még ebben az évben száműzték Bécsből (ahová mint műtőnövendék, két évre készült) felségsértés címén (egy magánlevélben tett egy megjegyzést Ferenc Józsefre – „a császár jóképű gyerek” – amit – szándékosan vagy véletlenül – „jól táplált gyereknek” fordított félre a rendőrségi cenzúra, így az gúnyosnak hatott) illetve Pestről is, Nagykállóba. 1852-ben kezdte meg praxisát szülővárosában, 1859-ben egyik alapítója volt a helyi kórháznak. 1857–58-ban több tanulmányutat tett a kor legnevesebb orvosi intézményeibe illetve egyetemeire Markusovszky Lajossal, Hirschler Ignáccal és Török József debreceni gyógyszerésszel. Tapasztalatait tanulmányokban adta közre az akkoriban alapított Orvosi Hetilapban, a hazai orvosképzés reformjának szükségességét hangoztatva, illetve – az elsők között – a gyermekhalandóság okait vizsgálta. 1861. január 30-án Szabolcs vármegye főorvosává nevezték ki. A magyar alkotmány felfüggesztése (provizórium) elleni tiltakozásul 1861. november 4-én a teljes megyei tiszti karral együtt lemondott (a provizórium egészen a kiegyezésig tartott). 1864-ben amnesztiát kapott és visszatérhetett Pestre, ahol előbb a tífusz-fiókkórház, majd 1865-ben a pesti Szent Rókus Kórház idegosztályának vezetője lett. 1864-ben a pesti egyetemen magántanári képesítést szerzett idegkórtanból. 1866-ban kinevezték a pesti egyetemen a belgyógyászat tanárává.

1878-ban kezdődött meg az I. belklinika (ma Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet, rövidebb nevén „Korányi Kórház”) építése saját tervei alapján, melynek átadása (1880) után egészen haláláig igazgatója lett és maradt. „Klinikáján” – Magyarországon elsőként, de a korban sem túl elterjedt módon – bevezette a laboratóriumi kutatást, a vegyi-, bakteriológiai- és röntgenvizsgálatokat. Előadásaiban, szakirodalmi tevékenységében a kor leghaladóbb, legkorszerűbb tudományos nézeteit propagálta és érvényesítette.

Részt vett az 1870-es évek egészségügyi reformjainak előkészítésében és kidolgozásában (1874. évi egyetemi orvosképzési reform, 1876. évi közegészségügyi törvény), ennek révén számos korábbi, még tanulmányútjai során megfogalmazódott reformelképzelését keresztül tudta vinni. Munkássága elismeréseként 1884-ben „tolcsvai” előnévvel (Adolf nevű öccsével együtt) nemesi, majd (egymaga) 1908-ban bárói rangot kapott, 1891-ben a főrendiház örökös tagja lett. Szintén 1884-ben az MTA levelező tagjának választotta.

1886-ban kinevezték egyetemi rektorrá. Ebbéli minőségében bevezette az egyetemen a klinikai gyakornoki rendszert, a belgyógyászati szakvizsgáknál pedig feltételnek szabta meg a klinikain felül az ideggyógyászati és a kórbonctani gyakorlatot is. A „kórházában” olyanok fordultak meg a keze alatt, mint Victor Babeș (később világhíres bakteriológus), Udránszky László, Kétly Károly, Elischer Gyula, Bókay Árpád, Issay Artúr, Buday Kálmán, és még sokan mások. Főleg a mellkasi betegségekkel foglalkozott, az elsők között vizsgálta a relatív szívbillentyű zavarokat, munkáiban, előadásaiban gyakran vizsgálta illetve mutatott rá az adott betegséggel összefüggésbe hozható társadalmi hátterekre. Kezdeményezésére indult meg az aktív megelőző és gyógyító küzdelem a tuberkulózis (tbc) ellen, melynek keretében aktívan részt vett a tüdővizsgálói rendelőhálózat (ma: tüdőszűrő állomások) kiépítésében, elterjesztésében. Teljes egészében neki köszönhető az Erzsébet királyné Tüdőszanatórium 1905-ös megnyitása, amely a saját tervei alapján, az általa gyűjtött adományokból épült fel.

Hosszú ideig volt elnöke az Országos Közegészségi Tanácsnak, tagja az Igazságügyi Orvosi Tanácsnak. Fontos feladatnak tartotta a folyamatos kórházfejlesztéseket, a legújabb eljárások, eredmények alkalmazását, illetve szorgalmazta a gyógyfürdők fejlesztését, integrálását a gyógyászatba. 84 éves korában, 1913. május 19-én hunyt el, Budapesten.