60 éve

Meghalt, Irodalom, Magyar

Szabó Lőrinc, teljes nevén Szabó Lőrinc József (Miskolc, 1900. március 31. – Budapest, Józsefváros, 1957. október 3.)^[1] Kossuth-díjas költő, műfordító, a modern magyar líra egyik nagy alakja.

Szabó Lőrinc mozdonyvezető, vasúti fékező és Panyiczky Ilona gyermekeként született, ősei kálvinista lelkészek és tanítók voltak. A protestantizmust és a magyarságot a harmincéves háború idején védelmező Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől a család nemességet is kapott, „gáborjáni” előnévvel.

Első, még parnasszista hangvételű verseivel a Nyugat szerkesztőjénél, Babits Mihálynál személyesen jelentkezett, aki verseit csak később közölte ugyan, de bevezette az írók akkori kedvelt találkozóhelyére, a Centrál kávéházba, rövid egyetemi tanársága idején demonstrátorává fogadta, majd utóbb lakását is megosztotta az albérletekben nyomorgó egyetemi hallgatóval.

Első versei a Nyugat 1920. júniusi számában jelentek meg. Ekkorra már járatos volt a legújabb európai költészetben, Babits mellett – és talán ellenében is – Stefan George költészetét tartotta példaképének és vitatkozva-tájékozott volt a századelőtől kifejlődő avantgárd mozgalmakban. Első kötete, az 1922-ben megjelent Föld, Erdő, Isten ritka elismerést váltott ki. Még külalakját is külön méltatta a Nyugat: hiszen a híres Kner kiadó és nyomda egyik legszebb kiállítású kiadványa volt. Költőileg is szerencsésnek mondható csillagállás alatt indult: egy történelmi katasztrófa sújtotta környezetben poétikailag érvényesen tudta egyszerre megéreztetni az emberi kiszolgáltatottságot, a fiatal ember pánerotizmusát, és a létezés rendjében való tájékozódást.

Ekkortól szerveződött a költő kalandokkal teli szerelmi élete is. Egyik fellángolásának köszönhette az akkori legrangosabb magyar festő, Rippl-Rónai József róla készített fiatalkori portréját. Ugyanis a festő híres modelljével, Zorkával kapcsolódott rövid ideig életútja. A rövidebb-hosszabb viszonyok mellett 1924 végétől előbb titkos, majd 1928 nyarán – egy drámai feltárulkozás során – a feleség számára is nyilvánvalóvá váló kapcsolata kezdődött neje legjobb barátnőjével. Vékesné Korzáti Erzsébet utóbb kiválóan képzett individuálpszichológus nevelőnő, aki az ostrom idején példás érzékenységgel mentette a megrázkódtatásokon keresztülment zsidó gyermekeket, és ezért 1993-ban a jeruzsálemi Jad Vasem a Világ Igaza címmel tüntette ki.^[4] Ekkor még egy jól menő, szegedi cívis származású fehérnemű-kereskedő hitvese volt, az évtized végére a csőd szélén álló kereskedő válófélben lévő felesége. A költő házasságának történetével a Harminchat év című posztumusz levelezésgyűjtemény ismertet meg, szerelmi kapcsolatát A huszonhatodik év című (1950–51-ben írott) szonettciklus és a Huszonöt év címmel a 2000-es könyvhétre megjelentetett dokumentumkötet örökítette meg. A minden fiatal nemzedék életében elkövetkező mester (ez esetben: Babits) és az elindító folyóirat (ezúttal: a Nyugat) elleni, (az akkori fiatalok esetében 1923-tól érő) szokásos generációs szervezkedésnek Szabó Lőrinc vált egyik vezéralakjává és folyóiratuknak, az 1927-ben meginduló Pandorának ő lett a főszerkesztője. A folyóirat története a szokásos: a már összevont ötödik-hatodik szám után, anyagi okokból és a résztvevők közötti széthúzás következtében megszűnt, adósság és másfél éves munkanélküliség maradt a vállalkozás személyes következménye. Fő értéke a lapnak, hogy a harmincas évekre ellenfelekké váló urbánus–népi vonal követői ekkor még egy baráti körben sereglettek – Szabó Lőrinc itt került kapcsolatba a népi írók körével, személyes jó barátja volt például Kodolányi János, akivel több lapnál együtt dolgozott.

Később, megújult költői horizontjáról átdolgozta a húszas években keletkezett verseit. Mégis, az ekkori versek hozzájárulhattak Szabó Lőrinc költői megújulásához, a bennük felhalmozódó ellentmondások a világlíra folyamatába kapcsolhatták a költőt. Hangsúlyozandó: nem szöveghatásról, hanem a világirodalom egymást nem ismerő alkotóinak egymástól független kísérleteiről van szó, amelyek csak mai horizontról munkálnak össze világirodalmi értékű eredmények alakításában. Olyan költői kísérletek jelentek meg, amelyek végeredménye alapvetően megváltoztatta a költészet hagyományos kérdező-horizontját.

Szabó Lőrinc költészete első olvasásra könnyen érthető. Éppen ezért könnyen félre is érthető. Ugyanakkor a nyelvi extravaganciákat kerülő, grammatikai pontosságú mondatformálás és a hagyományos formálású versalakzat éppen az ellentmondásosság megjelenési formája. Az állítás-kétségbevonás-tagadás egyszerre való jelenlétét biztosítja a versben. Nála nem a szöveg folyamatossága rejti az ellentmondást, hanem a szöveg és a poétikai alakzat egymást keresztezése. A sor és a strófa nem az elbeszélés kiegészítője, hanem éppen hogy megszakítója. A mondat az ő versében sohasem esik egybe a sorral, hanem sorközi metszettől metszetig tart. Sőt még a görög klasszikus verselési jellegzetességek sem a sor formájában jelennek meg, hanem azok is sormetszettől metszetig érvényesek. Így sajátos sor-mondat aszinkronitás jön létre. A jambusi jellegű sor szétvágja a mondatot, a rímek hangzatosan egyfajta recitálást biztosítanak, a mondat ugyanakkor az enjambement-ok segítségével a sorok között alakul, sokszor klasszikus metrikai formákkal erősítve.

Behívták katonának, 1944-ben már főhadnagyi rangban szolgált. Emiatt 1945 után letartóztatták, és csak nehezen sikerült tisztáznia magát. Ráadásul a Pandora miatt a korábban baloldalinak tekintett írót jobboldalinak bélyegezték, amit erősített, hogy találkozott Gömbös Gyulával és egy lillafüredi írótalálkozón előadást tartott a háborús költészet esztétikájáról. Az irodalmi élet peremére szorult, és az is tiltakozásokat váltott ki, amikor 1947. december 17-én a Magyar Írók Szövetsége heves vita után tagjai közé fogadta. Tagja lett a Magyar Népköztársaság Irodalmi Alapjának, az 1956-os forradalom előtti időben (szeptember 17-én) pedig beválasztották a szövetség elnökségébe. Műfordítói tevékenységéért 1948-ban Puskin-emlékéremmel tüntették ki (különösen Majakovszkij-fordításaiért), 1949-től viszont megint nem publikálhatott. Ezekben az időkben műfordításokból tartotta el magát. 1954-ben József Attila-díjat, majd 1957. március 15-én a háború utáni legmagasabb állami művészeti kitüntetést, a Kossuth-díjat kapta meg a zeneszerző Kodály Zoltán és a prózaíró Németh László társaságában.

A Te meg a világ kötetet követő évtizedekben a magánember viszontagságait a költő ellenkező irányú tájékozódásával ellenpontozta: a Különbéke (1936), de még inkább a Harc az ünnepért (1938) és a személyes életrajzát követő, az emberi életről fogalmazott eszmélkedés, a Tücsökzene (1947) verseiben. Összes verseit 1943-ban, műfordításainak, az Örök barátainknak első gyűjteményét 1941-ben, a másodikat 1948-ban jelentette meg, a politikai változások okozta félelemtől hajtva, versenyt futva az idővel. Ehhez kapcsolódik egy újabb személyes tragédia.

Olyan reménytelenül létrejött alkotások ezen évtizedek versei, amelyek az egy Igazság széthullásának tudatában az Egyes ember igazságának védelmét mégis magukba foglalják, felmutatva „az Egy álmai”-t; ezáltal a költői alkotást, mint az önmegvalósítás még lehetséges esélyét jelentették a világháborúk és személyes tragédiák hatására a történelmi-szociológiai célját veszítő ember számára; mindebből következően a hitetlenség rideg mélypontján mintha a költészet sajátos megváltást is sugallana: „két kezével egyszerre tart az isten / s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet, / jobbja emel, és fölragyog az ünnep.” A versek megoldásokat ugyan nem adnak, de elszánt kérdéseket fogalmaznak és a felelet hiányától szenvedő keresésre késztetnek. A Te meg a világ kötetben kialakított dialogikus poétikai paradigma továbbalakítását jelentette az 1932 utáni költészete: a dialogikus poétikai gyakorlat klasszicizálódását. Az emberi személyiségre és történelemre összpontosított dialógus átrendeződött, a mikrokozmosz a makrokozmoszban méretik meg. Lehet ez ódaian felemelő, harmonikusan kiegyensúlyozott, vagy ennek ellentéteként a különbözést lefokozóan hangsúlyozó, a költői személyiségben és az emberi létezésben egyként megkínzó-megalázó-kiszolgáltatottá tevő. Bár mindig „magát figyelte”, egyben történeteknél mélyebb archetípusokat (igen gyakran a keleti filozófia meséit) keresett arra, hogy az ember nélküli létezés hangjait, eseményeit, tárgyait meghallja, lássa, észlelje – belevonja az emberi tudatba, talán az általa is fordított Angelus Silesiusra visszahallgatva alakítva az elképzelt halálban való emberi létezést, mint erre Kontor István figyelmeztet dolgozatában,^[5] és ahogy a Tücsökzenében maga a költő is kimondta: „De, hogy a Mindenség is csak egy Költő Agya, úgy látszik, igaz.” Ebben akarta megtalálni azután a világ esetlegességeit, benne például önmagát, belőle eredeztette veszélyeztetettségét is. A világ viszonyítottságát figyelte: a létezésben benne lévő tudatnak a léttényekkel való szembesülését tette leírhatóvá. Kortársai közül aki ezt a lépést tudatosan nem tette meg: Gottfried Benn. Élete vége felé is szemére vetette T. S. Eliotnak poétikai váltását, a metafizika bevonását a poétikába. Ugyanakkor Rilke Orpheus-szonettjeitől a kései Yeatsig, az Ash Wednesday utáni Eliottól a Különbéke, a Harc az ünnepért és a Tücsökzene Szabó Lőrincéig, a Költőnk és kora című kései versét író József Attilájától Pilinszkyig, a cantók Ezra Poundjától Weöres Sándorig talán ebben kereshető a harmincas és azt követő években alakuló alkotói retorika meghatározó jellegzetessége.

1957. május 13-án még látta Tihanyban a holdfogyatkozást, amelyről utolsó befejezett, május 16-án véglegesített versét írta. Ezt még utólag elküldte a Tücsökzene új kiadását előkészítő neves szerkesztőnek, Domokos Mátyásnak. Sorsa 1957. október 3-án délután, öt perccel 3 óra előtt teljesedett be, a budapesti Józsefvárosban, a Fiumei út 17. szám alatti, vezető professzoráról Gömöri klinikaként emlegetett kórház I. emeleti 119-es szobájában.

1998-tól a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja lett.