Gaetano Donizetti (Bergamo, 1797. november 29. – Bergamo, 1848. április 8.) olasz zeneszerző. Gioacchino Rossini és Vincenzo Bellini mellett az olasz bel canto korszak legnagyobb, legtermékenyebb operakomponistája volt.

Szegény család ötödik gyermekeként született. Kezdetben Simon Mayr tanítványa volt, majd Stanislao Mattei atyához került Bolognába ellenpontot tanulni. Első operáját (Pügmalion) 1816-ban írta, de az 1818-ban komponált Burgundiai Henriket hamarabb mutatták be. Kezdetben Bartolomeo Merelli volt a szövegkönyvírója, de ötödik közös művük (Granadai Zoraida) sikertelensége után Felice Romanival, a kor legjelentősebb librettistájával kezdett dolgozni. Másik jelentős munkatársa Jacopo Ferretti volt. 1827-ben szerződést kötött Domenico Barbajával, a nápolyi színházak impresszáriójával, így egy időre a dél-itáliai városba költözött. Itt ismerkedett meg Vincenzo Bellinivel, akivel barátságot kötött ugyan, de a színpadon mindvégig riválisok maradtak. Rossini visszavonulása (1829) és Bellini korai halála (1835) után Donizetti lett az olasz opera korlátlan és rivális nélküli ura. 1834–1839 között a nápolyi konzervatórium ellenponttanára volt. Miután nem kapta meg a konzervatórium vezetői állását, illetve miután a cenzúra betiltotta Polyutus című operáját, a nápolyi életből kiábrándulva Párizsba ment, ahol egyaránt írt vígoperákat (Az ezred lánya) és – a francia közönség óhajának eleget téve – nagyoperát is (A kegyencnő). Párizsból kisebb-nagyobb utakat tett, így Bécsbe is, ahol 1842-ben oly nagy sikerrel vezényelte a Linda di Chamounix-t, hogy a császár kinevezte udvari karmesternek, kamarazenei igazgatónak és udvari zeneszerzőnek. 1845 nyarán mutatkoztak rajta először az elmezavar jelei. 1846 februárjában egy Párizs melletti szanatóriumba szállították, ahonnan hozzátartozói csak hosszas utánajárás után tudták hazavinni Bergamóba. 1848. április 8-án, szülővárosában érte a halál.

Donizetti zenetörténeti fő jelentősége, hogy utolsóként lehelt életet a nápolyi iskola (akkoriban már erősen hanyatló) operastílusába. Ehhez az opera seria műfaját a Párizsban divatos grand opéra valamint a Bécsben divatos singspiel stíluselemeivel ötvözte. Számos operája közül az utolsó alkotó korszakában írottak maradtak leginkább repertoáron. Buffáiban megfigyelhető, hogy hangvétele mindig harsányabb elődeinél (Rossini, Bellini); ezen darabokból féktelen temperamentum árad. Vígoperái (Szerelmi bájital, Don Pasquale) máig az operaszínpadok közkedvelt repertoárdarabjai, de drámai operái is nagy népszerűségnek örvendenek. Korai műveibe (pl. Lammermoori Lucia) előszeretettel épített be olyan őrülési jeleneteket, amelyekben az előadóknak tág lehetőséget biztosított énektudásuk csillogtatására. Többször is megpróbálkozott az opera seria és az opera buffa közötti határ elmosásával: a komikusnak látszó szituációkat gyakran romantikusabban fogta fel, és ezzel az opera műfajának egy sajátos válfaját (opera semiseria) hozta létre. Ez jelentős eltérést mutat Rossini művészetéhez képest, és Giuseppe Verdi munkásságát előlegezi meg.