Megszületett Pietrelcinai Szent Pio, a katolikus kamaszok és a civil önkéntesek védőszentje.
130 éve
Forgione Ferenc
1887. május 25-én látta meg a napvilágot a dél-olasz, Sanvio tartománybeli kisvárosban,
Pietrelcinában,
Grazio Mario Forgione (1860–1946) és Maria Giuseppa de Nunzio Forgione
(1859–1929) második gyermekeként. 4 testvére közül volt egy bátyja:
Michele, és három húga: Felicita, Pellegrina, és Grazia (aki később
apáca
lett). Szülei állatokkal foglalkoztak, pásztorkodással keresték meg a
betevőre valót. Édesanyja ragyogó, világos szemű asszony. Reggeltől késő
estig dolgozott. Amíg mezei munkák voltak, a földeken, később otthon a
lakásban és a ház körül látta el háziasszonyi, sőt hosszú időn át a
családfői teendőket. Édesapja szintén munkás ember volt. Azért, hogy
Ferenc tanulhasson Amerikába utazott dolgozni. A várfal mellett húzódó,
közeli Szent Anna kápolnában keresztelték meg, ahol később ministrált
is. A keresztelésben a Ferenc nevet kapta. Később azt mondta, hogy
ötéves korára már tudta, hogy életét Istennek fogja szentelni. Sűrűn
vállalt vezeklést, anyja egyszer rajtakapta, amint a földön alszik egy
nagyobb követ használva párnaként. Tízéves koráig állatőrzéssel
foglalkozott, ami késleltette tanulmányainak megkezdését. Egyszerű
életet éltek, de későbbi visszaemlékezéseiben ezt írta:
„családunkban nehéz lett volna tíz lírát találni, de sohasem hiányzott semmink se.
Ferenc csendes, nyugodt gyerek volt. Ha édesanyja játszani küldte, gyakran kérdte, hogy maradhasson: „Nem szeretnék, mert csak rosszalkodnak.”
Józan ítélőképességgel saját maga választotta meg barátait, elkerült
minden alattomos és álnok gyereket. Vézna, de egészséges gyerek volt.
Nem alkudott meg, kötelességtudó volt. Sok életrajzírója úgy mutatja be
őt, mint besavanyodott koravén, kedvetlen gyereket. Ezt cáfolják
kortársai, egykori játszótársai, ő maga pedig így emlékezett vissza
évtizedekkel később: „Örültem a játéknak, örültem ha láthattam a vidáman játszó pajtásokat, szerettem az ízléses, szellemes tréfákat
Pietrelcina vallásos falu volt, ahol az év összes ünnepnapját
megtartották és a szenteket is nagy tisztelet övezte. Bár írástudatlanok
voltak, Ferenc szülei megjegyezték és gyakran meséltek gyermekeiknek
bibliai történeteket. A család tagjai naponta jártak
Szentmisére, esténként imádkozták a
rózsafüzért és Kármelhegyi Boldogasszony ünnepe előtt három napos böjtöt tartottak. Úgy tartják, hogy Ferenc gyermekkorától kezdve látta
Jézust,
Szűz Máriát és az őrzőangyalát, és beszélgetni is tudott velük, és amíg gyermek volt, meg volt róla győződve, hogy erre mások is képesek.
1903. január 6-án belépett a
morconei
Kapucinus Ferences Testvérek Rendjébe, ahol ugyanebben a hónapban
öltötte föl a ferences habitust és kapta a Frater Pio nevet (=Pio
testvér).
Novícius
korában állítólag gyakran érték támadások a Gonosztól, aki egy esetben
egy vörös szemű, fekete kutya képében jelent meg egy éjszaka a
cellájában.
Amikor kitört az
első világháború,
négy szerzetest választottak ki katonai szolgálatra. Ekkor Pio atya
szemináriumi tanár volt és lelki vezető (spirituális.) Amikor még egy
szerzetest hívtak be katonai szolgálatra, Pio atya a közösség vezetője
lett. 1915. november 16-án besorozták az olasz hadseregbe és december
6-án kijelölték a 10. egészségügyi századhoz
Nápolyba.
Gyenge egészsége miatt folytonosan leszerelték és behívták egészen
1918. március 16-ig, amikor is alkalmatlannak nyilvánították hadi
szolgálatra és leszerelték. Összesen 182 napot töltött katonai
szolgálatban.
1916. szeptember 4-én Piót
San Giovanni Rotondóba
helyezik, a Gargano hegyekbe. Vele együtt 7 atya működött a
kolostorban. Katonai szolgálatát leszámítva haláláig itt élt. 1918.
szeptember 20-án imádság közben megjelennek kezén, lábán és oldalán a
stigmák. Értelmüket látomás tárja fel Pio számára: Krisztus társa lesz a
szenvedésben. A stigmák néhány héttel Pio halála előtt teljesen
eltűntek testéről. A San Giovanni Rotondóban való tartózkodása alatt
meglátogatta őt a fiatal pap Karol Jozef Wojtyła (a későbbi
II. János Pál pápa), akinek állítólag megjósolta, hogy pápa lesz.
A gyermekkori betegségei mellett Pio atya életében "asztmás
hörghurutban" szenvedett. Emellett nagy volt a veseköve, amely gyakori
hasüregi fájdalmat okozott neki. Továbbá krónikus gyomorhurutban is
szenvedett, amely később fekéllyé vált. Szenvedett még szem-, fül-, orr-
és torokgyulladásban, amely később orrnyálkahártya-gyulladást és
hallójárat-gyulladást okozott.
Pio atya hitte, hogy Isten szeretete elválaszthatatlan a szenvedéstől,
és hogy a lélek úgy juthat el Istenhez, ha mindent elszenved. Úgy
érezte, hogy a lelke egy kaotikus labirintusban van teljesen
elhagyatottságba merülve mintha a pokol legmélyebb bugyrában volna.
Hívei azt tartják, hogy eme lelki szenvedés ideje alatt Pio atyát
megtámadta a Sátán lelkileg és testileg is. Hívei azt is tartják még,
hogy a Sátán ördögi fogásokkal akarta Pio atya szenvedését növelni.
1940-ben Pio atya elkezdte tervezni egy kórház építését San Giovanni
Rotondóban, amelynek a Szenvedés Enyhítésének Háza nevet adta. A kórház
1956-ban nyílt meg.
Barbara Ward, egy brit humanitárius és újságíró fontos szerepet játszott a projekt kivitelezésében azzal, hogy $325.000 segélyt szerzett az
ENSZ Segély- és Újjáépítési Bizottságától. Azért, hogy Pio atya közvetlenül felügyelhesse a munkálatokat,
XII. Piusz pápa
1957-ben felmentést adott neki a szegénységi fogadalma alól. Pio atya
becsmérlői a munkálatokat fegyverként használták, hogy támadhassák.
Azzal vádolták, hogy a pénzt helytelenül kezeli.
Pio életében a stigmák mellett legismertebb és több tanú által igazolt
rendkívüli jelenség a gyónók lelkének, gondolatainak olvasása, valamint
az ún.
bilokáció
(egyszerre két helyen való jelenlét). Közismert, több esetben
tanúsított és sokszor vizsgált jelenség volt továbbá a rendkívül magas
testhőmérséklet (48 fok) és egy nagyon kellemes, intenzív virágillat,
amely jelenlétéhez vagy az általa használt tárgyakhoz kötődött. (Ld.
Castelli, Francesco: Padre Pio sotto inchiesta. Ares, Milano 2008. Közli
a jelentést arról a vizsgálatról, amelyet Rafaele Carlo Rossi püspök
1921. június 14. és 24. között tartott San Giovanni Rotondóban a (mai
nevén) Hittani Kongregáció megbízásából.)
Pio atya egészségének romlása 1960-ban kezdődött, de ennek ellenére
folytatta lelki tevékenységét. 1968. szeptember 21-én, egy nappal a
stigmák megjelenésének 50. évfordulója után, Pio atya nagy fáradtságot
érzett. A következő napon 22-én Pio atyának ünnepi Nagymisét kellett
volna mondania, de mivel gyengének érezte magát és félt, hogy nem tudja
befejezni a Misét, megkérte elöljáróját, hogy Kismisét mondhasson
helyette, ahogy éveken át napi szinten tette ezt. A nagy számú zarándok
miatt, akik a Misére érkeztek Pio atya elöljárója úgy döntött, hogy az
ünnepi Nagymise kell, hogy legyen, és így Pio atya az engedelmesség
szellemében celebrálta az ünnepi Nagymisét. Mialatt celebrált rendkívüli
módon gyenge és törékeny állapotban volt. Hangja gyenge volt és miután
elmondta és befejezte a Misét annyira gyenge volt, hogy az oltárlépcsőn
majdnem összeesett miközben lefelé haladt. Sok kapucinus testvér
segítségére volt szükség. Ez volt Pio atya utolsó Miséje.
Pietrelcinai Szent Pio jelenleg a civil védő önkéntesek védőszentjeként
ismert miután ezt egy 160 főből álló csoport kérvényezte az Olasz
Püspöki Konferencián. A püspökök továbbították a kérelmet a Vatikánba,
amely megadta rá az engedélyt.
Kommentáld!