1949 éve

Meghalt, Történelem

Nero Claudius Caesar Augustus Germanicus, általánosan elterjedt néven Nero császár (született: Lucius Domitius Ahenobarbus; 50–54-ig: Nero Claudius Drusus Germanicus; Antium (ma: Anzio), 37. december 15. – 68. június 9.) a Iulius–Claudius-dinasztia utolsó római császára (uralkodott 54. október 13-ától haláláig), Claudius mostohafia, Caligula unokaöccse, Cnaeus Domitius Ahenobarbus és az ifjabb Agrippina gyermeke volt. Suetonius és Tacitus leírásaiban ránk maradt zsarnoki tettei és hírhedt művészi ambíciói révén Nero a legismertebb ókori uralkodók egyike.

Atyja, a későbbi történetírók által rossz természetűnek, kapzsinak és kegyetlennek leírt Cnaeus Ahenobarbus az előkelő köztársasági Domitia gens sarja volt: attól fogva, hogy Kr. e. 192-ben Cnaeus Domitius Ahenobarbus megszerezte a consuli címet, nem volt olyan fiúleszármazottja a Neróig vezető vonalon, aki ne viselte volna a köztársaság legelőkelőbb magistraturáját. A császárrá tett Lucius apja, Cnaeus Domitius Ahenobarbus 32-ben töltötte be ezt a tisztséget. A Domitia gens plebeius származású, csak Nero nagyapját emelte Augusztus a patriciusok közé.

Édesanyja, az ifjabb Agrippina Germanicus és az idősebb Agrippina lánya és Caligula nővére volt, így ősei között egyaránt számon tarthatta anyai ágon Agrippát és Augustust, apai ágon pedig Marcus Antoniust és Livia Drusilla császárnét.

 

Nero hároméves korában árva lett, anyja száműzetésben volt Pandateria szigetén, ezért nagynénje, Domita Lepida vette magához és nevelte, együtt saját leányával, Messalinával. Bár a nevelés nem a nagynéni, hanem annak rabszolgái és szabadosai közül kiválasztott nevelők feladata volt. Amikor Claudius feleségül vette Messalinát, Livillát, Agrippinát, és annak fiát is hazahívta Rómába. Agrippina itt újra férjhez ment, választottja Passienus Crispus volt, Róma egyik legvagyonosabb embere, a 27. év consulja. Erre a vagyonra és Nero örökségére támaszkodva igyekezett befolyást szerezni Claudius udvarában, és az udvari élet legelejétől fia, Lucius trónra ültetése volt a célja.

Agrippina második férje is meghalt valamikor 44-47 között, egyes források szerint közvetlenül végrendelete megírása után lett mérgezés áldozata. A tények, miszerint Claudius és Agrippina megözvegyülése egymást követték, Pallas és Narcissus szerepe Agrippina környékén és Messalina igen rövid úton elintézett meggyilkolásában, esetleg feljogosíthat olyan feltevésekre is, hogy Messalina valójában összeesküvés áldozata lett, amit Agrippina tervelt ki és hajtott végre a két szabados közreműködésével.

 

Az alig 17 éves Nero első beszédében kijelentette, hogy csak a külügyekkel kíván foglalkozni, a belügyek irányítását meghagyja a senatus számára. Ebből természetesen nem sok valósult meg, de úgy tűnt, hogy a testületre nem várnak újabb, Tiberius vagy Caligula korát idéző vérveszteségek. Ennek hármas biztosítéka is volt: a fiatal uralkodót ekkor még Agrippina, Seneca és a praefectus praetorio, Sextus Afranius Burrus tartotta kezében. Nem is csoda, hogy a császár uralkodásának első évei nyugalomban teltek. Egyetlen rangos áldozata volt ennek az időszaknak: Nero 55-ben végzett a potenciális veszélyt jelentő mostohatestvérével, Britannicusszal. A gyilkosság azt a jelenetet követte, mikor Agrippina megfenyegette fiát: mivel ő adott neki hatalmat, éppúgy vissza is veheti, és uralkodóvá teheti a jog szerinti örököst, a nemsokára amúgy is nagykorúsítandó Britannicust. Az aerarium fokozottabb ellenőrzése ellen tiltakozó senatorokat (például Faustus Sulla, Lucius Iunius Silanus Torquatus) sem végeztették ki, mindössze vagyonukat kobozták el, és száműzték őket.

Alig halt meg Claudius, az addig békés keleti határvidéken hadmozdulatok kezdődtek, melynek római részről a kiváló hadvezér, Cnaeus Domitius Corbulo volt a főszereplője. Miután a parthus I. Vologeszész király az ütközőállam, Armenia Maior élére fivérét, Tiridatészt nevezte ki, megszegte a még Augustus és IV. Phraatész közt létrejött szerződést, ami az állam uralkodója megkoronázásának jogát a rómaiak számára garantálta. 55-ben azonban Vologeszész harc nélkül visszakozott, mert fiával kezdett belháborúba.

60-ban meghalt Prasutagus, a britanniai icenusok törzsének királya, Róma cliense. A király vagyonát Neróra és két lányára hagyta, ám a császári megbízottak utóbbiak jogait nem ismerték el, ehelyett özvegyét megkorbácsolták, leányait pedig megerőszakolták. A méltánytalanságot az eleve súlyos adóterhek és a helyi procurator, Catus Decianus visszaélései tetézték, így Prasutagus özvegye, Boudica vezetésével lázadás kezdődött az icenusok és a trinovantisok körében, nagyjából a mai Kelet-Anglia területén. A britek először a közeli Camulodunumra támadtak, amit a Quintus Petillius Cerialis vezette Legio IX Hispana megpróbált felmenteni, de megsemmisítő vereséget szenvedett. Ezután módszeresen elpusztították a várost.

Nero nehezen tűrte, hogy irányítsák. Hatalomvágya – valószínűleg Burrus és Seneca támogatásával – először hatalmaskodó anyja ellen irányult, azonban Agrippina három merényletkísérletet is túlélt, többek között azt is, amikor egy elsüllyesztendő hajóra tették. Végül Nero nyíltan, katonáival gyilkoltatta meg. Állítólag utolsó kérése az volt, hogy a méhét szúrják át, ami életet adott Nerónak. Nem sokkal ezután Claudia Octavia is hasonló sorsra jutott, hogy Nero elvehesse szíve új választottját, Poppaea Sabinát.

 

Burrust Ofonius Tigellinus váltotta a praefectus praetoriói rangban, aki készséggel teljesítette ura egyre több áldozatot követelő parancsait. A császár 62-től fogva mind gyakrabban folyamodott a különböző előkelőségek kivégzésének eszközéhez, amivel egyrészt az eltúlzott költekezés folytán keletkezett hiányt kívánta pótolni, másrészt a mind ellenségesebb senatori rendet próbálta kordában tartani. A Róma 64-es leégését követő monumentális építkezések finanszírozása érdekében új, törvénytelen adókat és illetékeket vetett ki, a régieket megemelte, templomi javakat tulajdoníttatott el, és mind gyakrabban indított vagyonelkobzással járó pereket.

Mivel az előkelő rétegek körében elveszítette bázisát, dús juttatásokkal igyekezett megnyerni a plebs támogatását: növelte az ingyenélelem és a cirkuszi látványosságok mennyiségét. Nero kezdettől fogva előadói babérokra vágyott, így nem egyszer megesett, hogy saját szerzeményeivel lépett fel. Ugyan nem volt kiemelkedő tehetség, a közönség jól átgondolt érdekében kénytelen volt ünnepelni őt, amivel azonban csak elmélyítették művészi ambícióit.

68 márciusában Gallia Lugdunensis provincia legatusa, a gall származású Caius Iulius Vindex a római nép és a senatus nevében fellázadt Nero ellen, és Servius Sulpicius Galbának, Hispania Tarraconensis helytartójának ajánlotta fel a trónt. Vindex lázadását azonban a császár nem vette komolyan, mivel a tartományában nem állomásozott katonaság, így csak a helyiekre támaszkodhatott. Lucius Verginius Rufus, Germania Superior helytartója végül május elején leverte Vesontio mellett, bár ebben gyaníthatóan nem Nero iránti odaadása, hanem seregének abbéli szándéka játszott közre, hogy őt tegyék trónra. Rufus egyébként elutasította a császári címet, és kiegyezett Galbával, aki áprilisban lázadt fel. Ugyanekkor Lucius Clodius Macer, Africa helytartója is felkelést indított, de egyikük sem vette fel a császári címeket.

Galba közeledtének hírére a praefectus praetorio, Caius Nymphidius Sabinus is elhagyta a megrendült helyzetű császárt. A történtek hatására a senatus bátorságra kapott, és anyagyilkossága ürügyén június 8-án halálra ítélte az uralkodót. Nero menekülés közben, másnap öngyilkos lett. Utolsó mondata Cassius Dio szerint úgy hangzott: „Iupiterre, micsoda művész vész oda velem!” Suetonius ellenben úgy tudja, hogy a földön vérében fekvő császár haldokolva megpillantott egy elfogására érkezett centuriót, ám azt hivén, hogy a megmentésére érkezett, azt dadogta: „Ez aztán a hűség!”