Meghalt Sebastiano del Piombo itáliai festő, az érett reneszánsz mestere, pápai pecsétőrző.
470 éve
Sebastiano del Piombo (tulajdonképpen
Sebastiano Luciani, neve előfordul Sebastiano Veneziano, Viniziani, ill. Sebastianus Venetus alakokban is; szül.
1485 k.,
Velence, megh.
1547.
június 21.,
Róma) olasz festő, a
cinquecento, az érett
reneszánsz egyik mestere,
Giorgione,
Raffaello és
Michelangelo
követője, barátja; később pápai pecsétőrző. Az 1510-es, 1520-as évek
vezető római művésze volt, akinek művészete nagy hatással volt az őt
követő festőnemzedékekre.
Sebastiano ifjúkoráról kevés forrás áll rendelkezésre. Születési dátumát
is csak hozzávetőlegesen ismerjük: Vasari szerint 62 évesen halt meg,
eszerint 1485-ben született. Édesapját Sebastiano Lucianinak hívták.
Vasari közlése szerint eleinte
fuvolázni
tanult, ami arra utal, hogy ellentétben számos reneszánsz kori
festővel, nem volt hagyomány a családban a festés. A zene iránti
szeretetét élete későbbi részében is megőrizte. Csak viszonylag későn,
18–19 éves korában kezdett festeni. (A festőtanoncok akkoriban általában
már gyermekkoruktól kezdve a műhelyben voltak, hogy a festés alapjait, a
rajzolást,
színek keverését megtanulják.) Első mestere az ekkor már idős
Giovanni Bellini
volt, majd Giorgione műhelyében tanult. Korai művészete e két mester
szellemiségét, hatását mutatja. Míg Bellinitől a festés alapjait
tanulhatta el, Giorgione műhelyébe kerülve már önálló felfogásról tett
tanúságot. 1508 körül készültek első ismert önálló művei:
Adonisz, Lány képmása. 1510 körül készült képein egyfajta klasszicizálódás tendenciája figyelhető meg
(Salomé; Bölcs Szűz). Ekkor már nagyobb megbízásokat is kapott (San Giovanni Crisotomo oltárképe). Az 1510-es
pestisjárványban Giorgione meghalt, Sebastiano elkerült a műhelyből. Giorgione megrendeléseit a műhely másik fiatal tanonca,
Tiziano fejezte be.
1511-ben
Agostino Chigi sienai-római bankár hívására Rómába ment, itt élt élete végéig néhány évet leszámítva. Főként
portrékat festett, amelyek az egykorú híradások szerint igen drágák voltak. Rómában a ma
Villa Farnesina
néven ismert Chigi-villa freskómunkálatai közben Raffaellóval került
kapcsolatba. Kettejük közt bizonytalan indítékú személyes összeütközésre
került sor, amelyben szerepet játszott kb. 1515-től Michelangelo is.
Michelangelo, aki Raffaellót nem sokra becsülte, Sebastiano rajzait
kezdte korrigálni, és legszűkebb baráti körébe is befogadta. Ebben
szerepe volt annak is, hogy Michelangelo Sebastianón keresztül ki akarta
Raffaellót játszani a pápai udvarban. E célból még azt is megengedte
Sebastianónak, hogy rajzait közvetlen felhasználhassa nagyobb, több
alakos kompozícióknál, így a
Lázár feltámasztása című képen. A Lázár feltámasztását Guilio Medici bíboros rendelte meg a
narbonne-i
székesegyházba egyidejűleg Raffaello Krisztus színeváltozása
kompozíciójával. A két festmény versenyhelyzetben készült, de
ellentétben a korábbi feltételezésekkel, mindkettőt oltárképnek szánták,
s nem a verseny győztesének műve került volna az oltárra. Raffaello
1520-ban bekövetkezett halála miatt nem tudta megakadályozni, hogy a két
képet egymás mellett helyezzék el.
Raffello halála után Róma első számú festője Sebastiano lett. 1523-ban a korábbi Medici bíborosból
VII. Kelemen pápa
lett, aki további megbízásokat adott Sebastianónak. Róma a művészetek
európai fővárosává vált, ennek a virágzásnak azonban vége lett 1527-ben,
amikor
V. Károly császári seregei kifosztották Rómát (ún.
Sacco di Roma).
Sebastiano szülővárosába menekült, és csak 1530-ban tért vissza Rómába.
Az itt töltött évek alatt ismét felvette a kapcsolatot Tizianóval,
megrendeléseket kapott, és több utazást is tett, például Mantovába és
Orvietóba, előbbi városban a Gonzagáknak dolgozott.
A Sebastianóról alkotott kép – az 1531-es pecsétőri kinevezés után
jómódban eltunyult festő képe – Vasari írásain alapszik. Vasari így
idézi Sebastianót: „Most, hogy megvan a módom a jó élethez, semmit
sem akarok csinálni, hisz manapság olyan tehetségek vannak a világon,
akik két hónap alatt megcsinálják azt, amin én két évig szoktam
dolgozni; s azt hiszem, ha sokáig élek – amiből aligha lesz valami –,
még megérem, hogy minden fellelhetőt lefestenek; mivel pedig az ilyen
igyekvő emberek nagyon sokat dolgoznak, rendjén van, hogy olyan is
legyen, aki nem csinál semmit, mert akkor nekik legalább még több a
teendőjük.
Művészetét hosszú időn keresztül nem értékelték önállónak.
Morelli az első
eklektikus művésznek tartotta, aki
Giorgione,
Raffaello és
Michelangelo művészetét kombinálta, a 2008-ban megrendezett életmű kiállítások (
Róma,
Palazzo Venezia és
Berlin,
Gemäldgalerie) azonban bizonyították, hogy Sebastiano művészete, ha
nagyban támaszkodik is Michelangelo hatására és Giorgione örökségére,
voltaképp önálló, sőt, ő hatott Raffaellóra, nem fordítva. Művészetét
már Vasari óta főképp azért méltatták, mert Tiziano mellett ő folytatta
Giorgione örökségét. Római korszakáról szólva pedig azt emelik ki, hogy a
firenzei rajzolást házasította össze a velencei kolorizmussal.
Művészetét kezdetben a giorgionizmus határozta meg; nem meglepő, hogy Sebastiano műveit Giorgionénak tulajdonították, mint a
San Giovanni Crisostomo oltárképét, a
Kingston Lacyben őrzött
Salamon ítéletét.
Már korai velencei éveiben megmutatkozott nála az az innováció, ami
majd Rómában fog kiteljesedni, és aminek a korabeli Velencében nem volt
párja, a hűvösebb, klasszicisztikusabb hangvétel, amelyet éles kontúrok
és kemény színek jellemeznek. Festői fejlődésében azonban nem sok
folyamatosság van. Egyik legelső művét, egy lány képmását, a budapesti
Szépművészeti Múzeumban őrzik. Ezen még nem mutatkoznak a londoni
Salomén
és más, még Velencében festett nőalakokon látható jellegzetességek, a
kerekded arc sokkal inkább hasonlít Giorgione műveire. Érdekesség, hogy
ugyancsak Giorgione műhelyében tanult és dolgozott ekkortájt a fiatal
Tiziano.
Bernhardt Berenson művészettörténész egy
Texasban
található festményt úgy határozott meg, mint aminek három alakja közül
egyet Sebastiano, egyet Tiziano, egyet pedig Giorgione festett. Korábban
Sebastianónak tulajdonították Giorgione talányos, ma
Három filozófus címet viselő festményének hátterét is, erre azonban nincs egyértelmű bizonyíték.
Már Rómában, Agostino Chigi villájában készített freskói (mitológiai jelenetek lunettákban, és
Polüphémosz)
még velencei formák és színek jegyében készültek. Velencei volt a
módszer is: Sebastiano nem használt kartont, szabad kézzel dolgozott a
falfelületen, így egy hónap alatt elkészült a freskókkal. Nyolc lunettát
díszített Ovidius
Metamorphoses című művére támaszkodva:
Ikarosz bukása;
Téreusz,
Prokné és
Philoméla;
Kekropsz lányai;
Juno;
Phaeton;
Zephyr;
Boreas elragadja
Orithyát;
Szkülla levágja
Niszosz haját. Rómában készült első olajképei giorgiónei jelleget mutatnak (
Adonisz halála, Adonisz születése). Rómában jelentősebb művei elsősorban portrék (
Férfiképmás, Bp., Szépművészeti Múzeum;
Dorotea, Berlin;
Ferry Carondelet és titkára,
Lugano stb.). 1516 körül került közvetlen kapcsolatba Michelangelóval.
Az ő hatására fogalmazódott meg Sebastianóban a monumentalitásra való
törekvés. Michelangelo, mint arról már korábban szó volt, korrigálta
Sebastiano rajzait, és azt is megengedte, hogy Sebastiano ezeket
felhasználja, beépítse saját képeibe. Ez a legszembetűnőbb két
nagyméretű oltárképén, a
Viterbói pietàn, (
Viterbo, Museo Civico) és a
Lázár feltámasztásán
(London, National Gallery). A viterbói kép Mária alakja Michelangelo
rajza után készült, csakúgy, mint a másik képen Lázár alakja. Sebastiano
későbbi, főleg 19. századi megítélését az átvételek negatívan
befolyásolták, elterelték a kérdést az eredetiségkultusz jegyében a
valóban fontos részletekről, mint a viterbói kép halott Krisztus-alakja,
amely a maga korában páratlanul hibátlan és idealizált testábrázolás;
egyesül benne Giorgione, Raffaello és Michelangelo öröksége.
1527, a Sacco di Roma időpontja töréspontot jelent Sebastiano művészetében. Szülővárosába távozott, de dolgozott a
mantovai
udvarnak is. Vallási témájú képei egyre komorabb, egyre sötétebb
színekben játszanak, és egyre koncentráltabb figyelmet igényelnek a néző
részéről, portréi azonban folyamatosan kapcsolódnak az előző évtizedek
hagyományaihoz.
VII. Kelemen pápát visszatérése után szakállasan örökítette meg: a pápa a
szakáll
növesztésével azt kívánta jelezni, hogy gyászol Róma kirablása miatt.
Miután VII. Kelemen 1534-ben meghalt (és üdvrivalgás közepette
eltemették), az új pápa, III. Pál is igényt tartott Sebastiano
szolgálataira, de őt már nem örökítette meg. (III. Pál Tizianóval
festette meg portréját.)
Rajzolói munkásságának megítélését nehezítette, hogy rajzstílusa nagyon
közel került Michelangelóéhoz. Kettőjük rajzait nehéz elkülöníteni, már
csak azért is, mert mint arról már volt szó, Sebastiano Michelangelo
rajzait is felhasználta festményeinek elkészítéséhez. Ez ugyan a
festmények értékéből nem von le, de Sebastiano rajzművészetének
megítélést nehezebbé teszi.
Kommentáld!