260 éve

Meghalt, Zene

Giuseppe Domenico Scarlatti (Nápoly, 1685. október 26. – Madrid, 1757. július 23.) olasz, barokk zeneszerző. Alessandro Scarlatti, a híres nápolyi operaszerző fia, Bach és Händel mellett a barokk zene egyik legnagyobb alakja. Apja tanításának köszönhetően korán, mindössze tizenhat évesen nápolyi királyi orgonistává nevezték ki. Velencében tanult, majd Rómában apja helyébe lépett mint Mária Kazimira lengyel királyné zenemestere, azt követően 1713-ban a Szent Péter-bazilika maestro di capellá-ja lett. 1719-ben V. János portugál király meghívására a lisszaboni udvarba utazott, ahol a királyi kápolna kórusát és zenekarát vezette, egyben a király gyermekeinek zenemestere is volt. Mária Borbála infánsnőt követve Madridban telepedett le, ahol zeneoktatással, illetve zeneszerzéssel foglalkozott. Hosszas betegség után 1757. július 23-án halt meg a spanyol fővárosban. Scarlatti számos művet írt, de híressé elsősorban csembalóra írt szonátái révén vált. Általuk Scarlatti olyan technikai újítások gyakorlatát alakította ki, mint például a kézkeresztezés, a teljes klaviatúra kihasználása, az egy hangon történő repetálás, futamok és vakmerő ugrások. Scarlatti jelentős hatással volt a billentyűs zene fejlődésére, különösképpen Spanyolországban és Angliában.

A Scarlatti-család Itália egyik legrégibb és legnagyobb zenészcsaládja volt, több nemzedéken keresztül igen jelentős muzsikusokat adtak a világnak. Származásuk bizonytalan, a legtávolabbi ismert ős, Domenico nagyapja a szicíliai Trapaniban született, később Palermóba költözött, ott nősült meg 1688-ban. Hat életben maradt gyermeke közül legidősebb fia, Alessandro, Domenico apja emelkedett a legmagasabbra, de testvérei is elismert zenészek, énekesek voltak. Domenico nemzedékéből már kevesebb zenész került ki, rajta kívül csak Pietro nevű bátyja és Giuseppe nevű unokaöccse (rokonsági kapcsolatuk tisztázatlan)^[1] foglalkozott hivatásszerűen a zenével. Húgáról, Flaminiáról feljegyezték, hogy nagyon szép hangú, művelt énekesnő volt, de nyilvánosan nem lépett fel, csupán otthoni muzsikálások alkalmával énekelte apja vagy testvérei műveit.

Domenico Scarlatti 1685. október 26-án született Nápolyban. A család nem sokkal korábban telepedett le a városban. Alessandro nápolyi kinevezéséhez emlékezetes botrány fűződött. A helybeli zenészeket nagyon meglepte és érthető módon bántotta, hogy az alkirály a helybeli kitűnő mester, Francesco Provenzale háttérbe szorításával Scarlattit nevezte ki maestro di cappellává. Alessandro húgának, aki elismert színésznő volt a városban, viszonya volt az igazságügyminiszterrel, bátyja ennek köszönhetően kapta meg a kinevezést. Az esetre nem sokkal később fény derült, az alkirály elbocsátotta és kegyvesztetté tette emiatt miniszterét, a színésznőt kiutasította a városból és zárdába száműzte. Alessandro Scarlattit azonban meghagyta hivatalában, ami nagy népszerűségének és elismertségének volt köszönhető.

A rendszeres tanulás és a zeneileg művelt környezet hamarosan meghozta eredményét: Domenicót tizenhat évesen kinevezték a királyi kápolna orgonistájává. Nagy megtiszteltetés és elismerés volt ez, mivel Nápoly akkoriban nem szűkölködött kitűnő zenészekben. A város zeneiskola-rendszere pedig különösen alkalmas volt sok, nagy tudású muzsikus nevelésére.

Az 1705-ös esztendő Alessandro mindkét zenész fia számára jelentős változást hozott. Albani bíboros segítségével a legidősebb fiú, Pietro maestro di cappella lett az urbinói székesegyházban, Domenico pedig Velencébe utazott tanulmányai folytatására. Domenico valószínűleg szívesebben maradt volna Nápolyban, apja azonban minden szülői tekintélyét latba vetve, szinte erőszakkal vette rá fiát a számára később oly tanulságos velencei útra.

Domenico Scarlatti velencei tevékenységéről nagyon kevés adat áll rendelkezésre. Az egyetlen részletesebb feljegyzés Charles Burneytől ered, aki erre vonatkozóan az ír származású Thomas Roseingrave csembalóművész elbeszélését örökítette meg érdekes és értékes zenetörténeti munkájában. Roseingrave hosszabb itáliai tanulmányúton volt. „Róma felé utaztában” – írja Burney – „megállapodott Velencében, és mint hírneves külföldi virtuóz, hivatalos volt egy gazdag velencei nemes házában tartandó akadémiára. Ezen a házi koncerten többek között őt is felkérték, hogy üljön a csembalóhoz, s játsszon valamit, egy amolyan igazán virtuóz darabot. És minthogy ujjaimban több erőt és biztonságot éreztem, mint rendesen – mesélte Roseingrave –, igazán kitettem magamért, s a tapsokból ítélve azt képzeltem, hogy játékom mély benyomást tett a társaságra.” Később, egy kantáta után, amit Francesco Gasparini egyik tanítványa adott elő mestere kíséretével, egy feketébe öltözött, fekete parókás komoly fiatalembert kértek fel, hogy játsszon valamit. Mikor a fiatalember, ki Roseingrave játéka alatt a szoba egyik sarkában állt s nyugodtan, figyelmesen hallgatott, most játszani kezdett, Roseingrave-nek úgy tűnt, mintha ezer ördög szabadult volna ki a hangszerből; soha még ilyen futamokat és előadási effektusokat nem hallott. Ez a csembalójáték olyannyira felülmúlta az övét, s a tökéletességnek mindazt a fokát, amelyet valaha is el kívánt érni, hogy elkeseredésében mind a tíz ujját le akarta vágni. Kérdésére, hogy ki ez a nem mindennapi előadóművész, azt a választ kapta: Domenico Scarlatti, a híres Alessandro Scarlatti lovag fia. Roseingrave kétségbeesésében kijelentette, hogy ezek után legalább egy hónapig nem teszi ujjait a billentyűkre. Megismerkedésük után bensőséges barátság alakult ki a két fiatal művész között – annyira, hogy Roseingrave Rómába és Nápolyba is követte Scarlattit, s úgyszólván meg sem vált tőle, amíg – nem sokkal az utrechti béke után – vissza nem utazott hazájába.

Scarlatti velencei tartózkodásához még egy emlékezetes találkozás fűződik: itt hallotta először Händelt játszani. Händel és Scarlatti közelebbi kapcsolatba csak később, Rómában került.

Velence nem maradt sokáig lakhelye a fiatal Scarlattinak. 1705-ben apja szorgalmazta odautazását, most ismét apja avatkozott bele élete folyásába. Alessandro Scarlatti közben megbarátkozott Rómával, melynek zenei életére rányomta bélyegét a pápai szigor és cenzúra. Scarlatti Ottoboni bíboros palotájában is zenélt, majd később a Rómában élő Mária Kazimira lengyel királyné is alkalmazta. Noha az egyház operaellenes politikájának szigora enyhült, Alessandro Scarlatti mégsem maradt a városban: kedvezőbb állást kapott Nápolyban. Mint maestro di capella, állását a lengyel királyné udvarában fia, Domenico kapta meg, aki új hivatalát 1709. nagyböjtje idején foglalta el. Róma kulturális élete ekkoriban néhány kiemelkedő főúri mecénás köré csoportosult, ilyen volt a lengyel királyné is, aki a korábbi nagy zeneszerető előd, Krisztina svéd királynő által alapított Accademia Arcadia hagyományait vitte tovább. A társaság tagja volt Alessandro Scarlatti mellett Bernardo Pasquini, Giovanni Mario Crescimbeni, Metastasio, Arcangelo Corelli és még sokan mások. Céljaik között első helyen volt az előző század irodalmi „barbárságának”, dagályosságának kiszorítása, és a természetes „pásztori egyszerűség” megkedveltetése. Az Accademia másik fontos személyisége Ottoboni bíboros volt, aki számos házi koncertet rendezett, melyeken saját műveit is bemutatták.

Domenico Scarlatti utolsó római éveiben a portugál követ, de Fontes márki maestro di cappellájaként is működött. Ebben a minőségben komponálta az 1714. június 6-án előadott Applauso Genetliaco (Születésnapi köszöntő) című ünnepi kantátáját a trónörökös születésének alkalmából. A portugál udvarral való kapcsolata döntő szerepet játszott életében, minden bizonnyal ennek következményeként került 1720-ban Lisszabonba, a királyi udvarba.

Mária Borbála 1729-ben költözött Madridba, és minden bizonnyal ugyanebben az évben Scarlatti is itt telepedett meg fiatal feleségével. Lakása Madridban volt, azonban nyilvánvalóan követni kényszerült az udvart állandó évi vándorlásában. A spanyol királyi család az évnek csak kis hányadát töltötte Madridban, egyébként híres vidéki kastélyaiban, az Escorialban, Buen Retiróban, San Ildefonsóban, Pardóban vagy Aranjuezben tartózkodott. Scarlatti a spanyol udvarnál már nem volt egyéb, mint Mária Borbála zenemestere. Udvari maestro di cappellát egyáltalában nem alkalmaztak, csupán az Escorial kápolnájában működött karnagy és orgonista. Scarlatti számára ez nagy könnyebbséget jelentett: nem kényszerült annyira szerteágazó tevékenységet folytatni, nem kellett egyházi műveket komponálnia az ünnepekre, alkalmi szerenádokat a születésnapokra, hanem teljes egészében legsajátabb hangszerével és műfajával foglalkozhatott.

Scarlatti hatvanhét évesen súlyos beteg lett, és nem tudni, egyáltalán képes volt-e ellátni udvari feladatait. Az idős mestert nagy család vette körül utolsó éveiben. Első felesége, Catalina Gentili 1739-ben meghalt, miután öt gyermeket szült neki. Anyósa velük élt Madridban, nevelte árván maradt unokáit, és a családdal való kapcsolata akkor sem szűnt meg, mikor Domenico 1740 és 1742 között másodszor is megnősült. Második felesége, a cádizi születésű Anastasia Ximenes (vagy Anastasia Maxarti) volt. Ebből a házasságából is született négy gyermek, akiknek a felnevelése bizony nagy gondot okozott volna Scarlatti halála után az egyedül maradt asszonynak, ha a királyi pár nem biztosít a legfiatalabb gyermekeknek külön-külön évi 300 arany kegydíjat.

Domenico Scarlatti 1757. július 23-án halt meg madridi házában. Utolsó kompozíciója – érdekes módon – egyházi mű: Salve Regina szopránszólóra és vonószenekarra. A csembaló nagy virtuóza és költője ezzel a művével búcsúzott az élettől, hetvenkét éves korában. A San Norberto-kolostorban temették el. A kolostor ma már nem áll, így Domenico Scarlatti sírjának is nyoma veszett.