Bourbon Lajos Ágost (franciául: Louis-Auguste de France; Versailles, 1754. augusztus 23. – Párizs, 1793. január 21.) a Bourbon-házból származó, Lajos Ferdinánd francia királyi herceg és Wettin Mária Jozefa hercegnő harmadik gyermekeként született francia királyi herceg, 1774-től Franciaország és Navarra királya, valamint Andorra társhercege XVI. Lajos néven.

Bár Lajos király eleinte közkedvelt volt, döntésképtelensége és maradisága miatt a francia társadalom egyes rétegei a zsarnokság jelképének tartották. Manapság a történészek becsületes, jó szándékú embernek írják le, aki azonban képtelen volt a monarchia megreformálására, a forradalmárok ezért éppen őt kiáltották ki bűnbaknak.

A későbbi XVI. Lajos Lajos Ágost néven a Versailles-i kastélyban látta meg a napvilágot, születésekor a Berry hercege címet kapta. Lajos Ferdinánd nyolc gyermeke közül a harmadik fiú volt. Édesanyja, Mária Jozefa, III. Ágost szász választófejedelem és lengyel király lánya volt.

Amikor nagyapja, XV. Lajos halála után trónra lépett, Franciaország súlyos pénzügyi válságban volt, hatalmas államadóssággal küzdött. Turgot lett a pénzügyi főellenőr, aki liberális reformokkal próbálkozott: elkezdte a belső vámhatárok leépítését, csökkentette a paraszti és növelte a nemesi terheket. Reformjai a nemesi és polgári ellenálláson buktak meg az 1775-ös éhínség idején. A pénzügyeket a továbbiakban Necker, Calonne, majd Brienne irányították.

Az ország vetélkedve Angliával részt vett az amerikai függetlenségi háborúban, amely további 1 milliárd livre-vel növelte az államadósságot. A gazdasági és társadalmi válság elindította egy ellenzéki csoportosulás szerveződését, amelynek vezetői Gilbert du Motier de La Fayette márki, Sieyès abbé és Mirabeau gróf voltak. Követelték az általános rendi gyűlés összehívását, az uralkodó végül ezt 1788 augusztusában megtette, a gyűlés 1789. május 5-én megnyílt. A harmadik rend az együttes ülésezést követelte: a nemzet képviselőinek nyilvánították magukat, létrehozták az Alkotmányozó Nemzetgyűlést, majd a szomszédos Labdaházba vonultak át, ahol esküt tettek, hogy az alkotmány elfogadásáig nem oszlanak fel. A király utasította a rendeket a külön ülésezésre, azonban a polgárok ellenszegültek. A hírek hallatán Párizsban nőtt a feszültség, az uralkodó növelte a város körül állomásozó csapatok létszámát, ami félelmet keltett. Párizsban falragaszokon, Versailles-ban Mirabeau márki követelték a csapatok kivonását. Lajos nem engedett, sőt Neckert is lemondatta. Másnap, július 12-én Párizsban felkelés tört ki.

A fegyverkező tömeg július 14-én megostromolta a Bastille-t, Párizsban a régi hatalom összeomlott, La Fayette márkit a nemzetőrség parancsnokává választották. Az események hatására Lajos a következő napon bejelentette a csapatok visszavonását, majd ismét kinevezte Neckert. Július 17-én már Párizsba ment, ahol az új polgármester, Bailly és La Fayette márki fogadták. A tömeg üdvrivalgása közepette rá is feltűzték a kék-piros-fehér forradalmi kokárdát.

A létrejövő új rendszer az alkotmányos monarchia volt, amelyben a király csak a végrehajtó hatalmat tarthatta meg korlátozva, illetve néhány kérdésben maradt vétójoga, általánosságban azonban a parlamenttel együttműködve kellett kormányoznia. Augusztus 4-én a nemzetgyűlésben az egyház, a nemesség és a városok lemondtak előjogaikról, felmerült a közteherviselés bevezetése és a személyi szolgáltatások eltörlése; augusztus 26-án kiadták az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát (Déclaration des droits de l'Homme et du citoyen), amely már a jogegyenlőségről, a tulajdon sérthetetlenségéről, a népszuverenitás primátusáról szólt. Ekkor megszűntek a születési kiváltságok is. A Nemzetgyűlésben a királypártiak felvetették, hogy alakuljon kétkamarás parlament és legyen a királynak vétójoga. Lajos e jogokhoz kötötte az augusztus 4-i határozatok szentesítését. A Nemzetgyűlés végül a kétkamarás rendszert elvetette, de a királyi vétót elfogadta.

Lajos és a Nemzetgyűlés viszonya nem javult, de az uralkodó az alkotmányos monarchistákkal sem tudott együttműködni. Egyre inkább a külső beavatkozásban bízott. Ennek érdekében titkos diplomáciai lépéseket tett, melyre az a tény bátorította fel, hogy az osztrákok 1790 őszén visszaállították hatalmukat Belgiumban. La Fayette márki népszerűsége csökkent, az ellenzéki sajtó pedig megszellőztette a király külföldi kapcsolatait. Lajos hosszas tépelődés után elhatározta, hogy elhagyja Párizst s a hozzá hű csapatokhoz távozik. A szökésre 1791. június 20-án került sor. A királyi család álruhában és titkon szökött, egy hintóban. A menekülést azonban rosszul szervezték meg, így a tömeg könnyen megakadályozta távozásukat. Lajos számára megdöbbentő volt az iránta tanúsított gyűlölet. Családja életét és a nagyobb megaláztatások elkerülését csak az elébük küldött nemzetgyűlési tagok jelenlétének köszönhette. Felismerésüket követően a királyi családot megalázó körülmények között visszakényszerítették Párizsba.

A király szökése nehéz helyzetbe hozta az alkotmányos monarchia híveit, de miután Lajos felesküdött az alkotmányra, visszahelyezték méltóságába. Az alkotmány értelmében az alkotmányozó gyűlés feloszlott, és 1791 októberében átadta helyét a Törvényhozó Nemzetgyűlésnek. Átalakultak a politikai erőviszonyok: továbbra is jelentős erőt képviseltek az alkotmányos monarchisták, de velük szemben kialakult a girondiak csoportja. Az országban fokozódott a külföldi beavatkozástól való félelem, amit erősített Lajos sógorának, II. Lipót német-római császárnak és II. Frigyes Vilmos porosz királynak az 1791 szeptemberében kiadott pillnitzi nyilatkozata, amelyben Ausztria és Poroszország nyíltan szembefordultak a forradalmi Franciaországgal. Lajos a háború pártján állt, mivel a forradalmi erők vereségétől a királyi hatalom helyreállítását remélte. Girondiakból álló kormányt nevezett ki, s a Törvényhozó Nemzetgyűlés 1792. április 20-án hadat üzent a Habsburg Birodalomnak. Lajos számos javaslatot megvétózott, és szembeszegült a nemzetgyűléssel, mire a párizsi községtanács, a kommün irányítása alatt álló tömeg a girondiak támogatásával 1792. augusztus 10-én megostromolta a Tuileriákat, a királyi palotát. Lajos a Törvényhozó Nemzetgyűlésbe menekült, amely a kommün és a tömeg nyomására megfosztotta hatalmától, és őrizetbe vette.

A királyt és családját az augusztusi napokban a Temple börtönébe zárták. Lajos sorsa egyértelműen politikai kérdéssé vált, amely a kormányon lévő gironde és a jakobinusok küzdelmének részét képezte. Mivel a párizsi tömeg a király halálát kívánta, Robespierre és társai is a király halálát követelték, hogy tovább növeljék befolyásukat a girondiak rovására. A gironde kénytelen volt engedni: az újonnan alakuló törvényhozás, a Konvent 361:360 arányban megszavazta kivégzését. Kivégzésére szavazott saját unokafivére, Louis Philippe Joseph d’Orléans herceg is. A király halálos ítéletét 1793. január 21-én Párizsban hajtották végre.

Mária Terézia leánya, Mária Antónia királyné még néhány hónapig élt férje halála után a Temple börtönében. Férje kivégzése után néhány héttel kisfiát, Lajos Károly herceget elválasztották tőle, a fiú később meghalt a börtönben. A királynét október 14-én a jakobinusok követelésére bíróság elé állították, s halálra ítélték. Két nappal később a párizsi Place de la Revolutionon (a mai Concorde téren) fejét vették. A király húgát, Erzsébet hercegnőt 1794. május 10-én küldték a guillotine alá. A királyi pár gyermekei közül csak az elsőszülött leányuk, Mária Terézia Sarolta hercegnő maradt életben, őt 1795-ben a bécsi udvar kiváltotta a börtönből.