215 éve

Született, Film, Irodalom, Zene

Victor Hugo (1879)

Korának legtermékenyebb szerzője, az európai romantika egyik vezéregyénisége Főbb művei A párizsi Notre-Dame és A nyomorultak. Az Hernani és a A király mulat című drámája nyomán Francesco Maria Piave szövegére komponálta Verdi az Ernani és a Rigoletto című operáit.

Victor-Marie Hugo [viktɔʁ maʁi yɡo] (Besançon, 1802. február 26. – Párizs, 1885. május 22.) francia romantikus költő, regény- és drámaíró, politikus és akadémikus.

Élete és művészete szinte teljesen átfogta a 19. századot. Szellemi formálódására hatással volt királypárti meggyőződésű édesanyja és tábornok apja, aki Napóleon seregében szolgált. Irodalmi példaképének François-René de Chateaubriand-t tartotta. 1819-ben a Toulouse-ban meghirdetett Jeux floraux pályázaton Aranyliliom-ot nyert az Óda IV. Henrik szobrának újra felállításáról című költeményével. Korán megnyilvánult írói elhivatottsága, royalista, katolikus versekkel kezdett. Az 1820-ban meggyilkolt Berry hercegének haláláról írt ódáját XVIII. Lajos 2000 frank évi kegydíjjal jutalmazta. Első verseskötete 1821-ben jelent meg Ódák címmel. A Bourbonokat dicsérő versekért a király évi 1000 frank kegydíjban részesítette.

A fiatal költő 1824-től részt vett a Charles Nodier által szervezett irodalmi összejöveteleken, amelyeket a romantika bölcsőjének tartottak. A Cromwell-előszóban szakított a klasszicista dráma hármas egységével, és az Hernani drámájával teremtette meg a romantikus dráma műfaját. Hugo kilenc regényt írt. Az emigráció alatt születtek a legismertebbek (A párizsi Notre-Dame kivételével). Regényei nem szórakoztató írások, hanem szinte mindig eszmék szolgálatában állnak. A hősköltemény, a természet erőivel, a társadalommal, a fatalizmussal való küzdelem mindig közel állt Hugóhoz. A nyomorultak történelmi, társadalmi-filozófiai regény, az író mélyen humanista eszméinek és az emberi természetről vallott nézeteinek megnyilatkozása. Hugo nagy jelentőséget tulajdonított a regénynek, írói munkássága csúcsteljesítményének tartotta.

Képviselőként aktív szerepet játszott a politikai életben. 1845. április 15-én Lajos Fülöp király vikomt rangban felvette a főrendbe, s így bekerülhetett az eléggé konzervatív Felsőházba. Az alkotmányozó és a törvényhozó nemzetgyűlésben felszólalt a szegénység, a társadalmi kirekesztettség ellen, a nők és gyerekek emberi jogaiért, a halálbüntetés eltörléséért, a sajtószabadságért, az ingyenes és világi oktatásért. 1851 és 1870 között politikai emigrációban élt Belgiumban, Jersey szigetén, végül Guernsey szigetén, Saint Peter Portban. Visszatérése után a francia szenátusban politizált. Republikánus, demokrata, sőt szocialista eszméket vallott. Olvasta Charles Fourier és Pierre-Joseph Proudhon írásait. Jean Monnet-t és Robert Schumant száz évvel megelőzve javasolta az Európai Egyesült Államok (Európai Unió) létrehozását.

 

Édesapja, gróf Joseph Leopold Sigisbert Hugo lotaringiai földművesek és iparosok leszármazottja, Napóleon seregében szolgált, és a tábornoki rangot szerezte meg. A családi hagyomány szerint Joseph Bonaparte, Spanyolország királya emelte grófi rangra. A doubs-i garnizonban teljesített szolgálatot, amikor legkisebb fia megszületett Besançonban. 1802 áprilisában Marseille-be helyezték át, így Victor mindössze hat hetet töltött szülővárosában, és soha többé nem tért oda vissza.^[3] Breton származású édesanyja, Sophie Trébuchet Vendée-ben született, felmenői között tengerészek és ügyvédek szerepeltek. Korán árvaságra jutott, markáns egyéniségű apai nagynénje nevelte szabad szellemben. Sophie lelkesedéssel figyelte a forradalom kitörését Nantes-ban, de amikor szemtanúja volt egy anya és két leánya kivégzésének, akiket gyermekkora óta ismert, meggyőződéses királypárti lett. Hugo származása kapcsán ezt írta: „Bretagne, Lotaringia és Franche-Comté vére keveredik ereimben. Három helyről örököltem a kitartás erényét (…) a szilárd akarat és az állhatatosság a titka minden sikernek.” Gyermekkorát Párizsban töltötte. A katonatiszt apa áthelyezése miatt a család 1807-ben Nápolyban, majd 1811-től Spanyolországban élt. Victor Eugène bátyjával együtt bentlakásos diák volt a Collège des Nobles madridi egyházi intézményben. Ezek az évek nyomot hagytak életében. 1814-ben szülei elváltak, Victor és Eugène anyjánál maradtak, Abel pedig apjánál, mert katonai pályára készült. A gyermek Hugo nagyon szerette édesanyját, verseit mindig neki olvasta fel először. Az 1831-ben megjelent életrajzi ihletésű Őszi lombok kötetében bevallotta, hogy amikor mindenki elhagyta őt, csak édesanyja maradt mellette. Korán megnyilvánult írói elhivatottsága, óriási ambíciók feszítették. Kevés irodalmi karriert jellemzett ilyen fiatalkori öntudat és tisztánlátás. 13 éves korából megmaradtak verses füzetei, az egyik végére ezt írta: „Kedves barátom, ki ezt olvasod, ne bírálj dühös gúnnyal, s a versek gyengeségét nézd el zsenge korom miatt”. A legrégebbi aljára pedig ezt írta: „N.B. A tizenegyedik füzet táblázatát látják”. Tehát az előző tízet megsemmisítette, mert a verseket újra és újra átírta, fáradhatatlanul próbálkozott, rímeket keresett. A gyermek Hugo volt önmaga legszigorúbb bírája. 14 éves volt, amikor 1816. július 10-én ezt írta naplójába: „Chateaubriand akarok lenni, vagy semmi.

 

1817-ben tizenöt évesen részt vett a Francia Akadémia által kiírt pályázaton A tanulás adta öröm valamennyi élethelyzetben című versével. Az akadémikusok azt hitték, hogy gúnyt akar űzni velük, s ezért adta meg ezt az életkort. Emiatt csak dicséretben részesítették, neve először jelent meg a sajtóban. Toulouse-ban a Jeux floraux pályázaton 1819-ben Aranyliliomot kapott az Óda IV. Henrik szobrának újrafelállításáról című verséért, 1820-ban pedig Szegfűt a Mózes a Níluson című ódájáért.

 

Charles Nodier író és akadémikus 1824 januárjában Artois grófjának (a későbbi X. Károly király) a könyvtárosa lett a Bibliothèque de l'Arsenal-ban. Áprilistól Nodier irodalmi találkozókat rendezett a könyvtárban. Minden vasárnap este itt gyűltek össze az írók, költők és művészek, hogy felolvassák és megbeszéljék írásaikat, verseiket. Politikával is foglalkoztak. A cénacle-nak nevezett összejöveteleket a romantika bölcsőjének tartották, és nagy hatással voltak Hugo fejlődésére. Alfred de Vigny, Alfred de Musset, Id. Alexandre Dumas és Eugène Delacroix is részt vettek az irodalmi estéken. A Cromwell-előszó megjelenése után elmarasztaló vélemény jelent meg névtelenül a La Quotidienne hasábjain, nagy valószínűséggel Nodier tollából. A cikk azonban elismeréssel szólt Hugo írói tehetségéről. 1827-től Hugo nem vett részt Nodier összejövetelein, Charles-Augustin Sainte-Beuve-vel megalakította saját irodalmi körét a Notre-Dame-des Champs utcai lakásán. Hugo csoportjához Honoré de Balzac is csatlakozott.

 

Hugo kilenc regényt írt, az elsőt 16, az utolsót 72 évesen. Az emigráció előttiek történelmi témájú (Izlandi Han, Bug-Jargal, A párizsi Notre-Dame) és rövidebb lélegzetű, aktuális társadalmi, szociális problémákkal foglalkozó művek (Egy halálraítélt utolsó napja, Claude Gueux). Az emigráció alatt születtek a legismertebb regényei, (A párizsi Notre-Dame kivételével), amelyekben keveredik a történelmi, a társadalmi és a kozmikus (A nyomorultak, A tenger munkásai, A nevető ember). A Kilencvenhárom (1874) írásakor Hugo visszatért Guernseyre.