20 éve

Meghalt, Zene

Szvjatoszlav Teofilovics Richter (oroszul: Святослав Теофилович Рихтер; Zsitomir, Ukrajna, 1915. március 20. – Moszkva, 1997. augusztus 1.) szovjet zongoraművész, a 20. század egyik legnagyobb zongoristája. Művészetét mélyen átélt bemutatói, virtuóz játéktechnikája és hatalmas repertoárja teszik felejthetetlenné.

Richter édesapja – Teofil Danyilovics Richter (1872–1941) – maga is zenész család sarja, tehetséges német származású zongoraművész, orgonista és zeneszerző. Édesanyja – Anna Pavlovna Moszkaljova (1892–1963) – nemesi, földbirtokos családból származott, a húsz évvel idősebb Teofil Richter volt a zongoratanára. Apja a bécsi konzervatóriumban szerzett diplomát, majd az odesszai konzervatórium tanára és a helyi német közösség templomának orgonistája lett. Később testvérét, Rudolfot 1938-ban a sztálini terror idején – mint a nép ellenségét – kivégezték. Teofilt, Richter apját 1941-ben hasonló váddal Odesszában hetvenévesen lőtték agyon. Mindezt a háború alatt már Moszkvában élő Richter csak évek múlva tudja meg. Anyja és szeretője, egyben férje besúgója, Szergej Kondratyev a visszavonuló németekkel emigrálnak, és Schwäbisch Gmünd-ben telepednek le.

A polgárháború idején a család széthullott, apja Odesszában kórházba került tífusszal, hozzá utazó anyja a kisfiút nagynénjénél, Tamara Pavlovna Moszkaljovánál hagyja Zsitomirban, aki festő és könyvillusztrátorként a festészetet szerettette meg vele. A család a forradalmi zűrzavar után 1922-ben került össze Odesszában. A gyerek zárkózott volt (egész életében az is maradt) sokat rajzolt, és szívesen játszott szerepjátékokat, szüleivel állandó látogatói a város zenei előadásainak.

Wagner-rajongó apjától ismeri meg először az operáit, kilencévesen már a teljes Ring-tetralógia zongora-átiratát játszotta, opera-partitúrákat gyűjt, tizenkét évesen már száznál többet birtokol. 1930 nyarától a tengerész klubban zongorakísérő, a következő években zenél cirkuszban, revüben, fellépett gyárakban, kolhozokban és öregotthonokban. Soha nem próbál előtte, ahogy a mozikban némafilmek kísérőzenészeként is mindig improvizál. Odesszában szólistaként is többször fellép műsorokban, elsősorban opera-átiratokat játszik (Wagner és Verdi mellett Borogyin, Muszorgszkij, Csajkovszkij zenéjét). Tizennyolc évesen korrepetitori állást kapott a híres Odesszai Opera (az épület a bécsi közel pontos mása) balettkaránál. 1934. március 19-én adja első és egyetlen önálló koncertjét Odesszában, ahol Chopin-darabokat játszik.

A konzervatóriumban kötött életre szóló barátságot Anatolij Vegyernyikovval, akivel a Szovjetunióban többször lépett fel együtt, és akit a legjobb zongoristának tartott. A konzervatóriumban ismerte meg Emil Gilelsz-t, akit élete végéig tisztelt és magánál is jelentősebb zongoristának tartott.

Itt lett barátja Msztyiszlav Leopoldovics Rosztropovics, akivel később számtalan közös fellépésük volt.

Művészete

Moszkvában sikeresen kezdett. Szergej Prokofjev 1940. májusában maga mutatta be 6. zongoraszonátáját, amit a rádió is közvetített, de a szerző elégedetlen volt saját előadásával. Neuhaus közvetítésével Richtert kérte fel, aki novemberben egy koncert részeként a szerző és a közönség szerint ragyogóan játszotta el a nehéz darabot. Egy életre barátok lettek, Richter gyakran játszotta darabjait még akkor is, amikor Sztálin kultúrdiktátora, Zsdanov 1948-ban megtiltotta Prokofjev (és Dmitrij Sosztakovics) darabjainak előadását. De a kilenc Prokofjev szonátából csak hatot tartott repertoárján. Az elsőt nem tartotta remekműnek, a hatodikat szerinte nem lehet jobban eljátszani, mint ahogy Emil Gilelsz, és ahogy az ötödiket Anatolij Vegyernyikov játssza.

1943-ban ismerkedik meg Nyina Lvovna Dorliakkal, a francia–német származású énekesnővel, akivel közös koncertet adnak 1945-ben, és abban az évben összeköltöztek. Később is gyakran léptek fel együtt, de Dorliak 1961-től nem énekelt. Dorliak társa marad 55 évig, bár hivatalosan soha nem vette feleségül. Bizonyítottnak tartják Richter vonzódását a férfiakhoz, a társnője művésztárs, barát, és a gondoskodó, ügyeit intéző „menedzsere” volt inkább. És feltehetően álca, mivel akkor a Szovjetunióban súlyosan büntették nemcsak a politikai, hanem a szexuális másságot is.

Richter igyekezett politikailag közömbös maradni, hogy ne tiltsák el a pódiumtól, bár 1953-ban Sztálin temetésén David Ojsztrahhal a tiltólistán lévő Prokofjev 1. hegedűszonátáját játsszák, akinek halála egybeesett a Vezérével. Ennek ellenére csak 1950-ben utazhat először külföldi turnéra, Prágába. Majd a kelet-európai országokban lép fel. 1954-ben ad koncerteket először Magyarországon, egy hónapot tölt itt. Majd 1958-ban kétszer újra Budapesten van, februárban és októberben.Magyarországra gyakran visszatért, Budapesten kívül vidéki városokban is koncertezett a hetvenes évekig. Ekkor ismerte meg a fiatal Kocsis Zoltánt, akit később is támogatott, nagy tehetségnek tartotta. Hangversenyt adott Lengyelországban, Bulgáriában, Romániában, Kínában két alkalommal lépett fel.

Szovjet részről az állami zenei ügynökség, a Goszkoncert engedélyezte és szervezte a művészek külföldi fellépéseit. Az Amerikai Egyesült Államokba először Emil Gilelsz, majd David Ojsztrah, Rosztropovics, Leonyid Boriszovics Kogan utazhatott, de Richtert ekkor még nem engedték. A Csajkovszkij-versenyen jelen volt Paul Moor, a Time Magazine zenekritikusa, aki a szovjet zenészeket felléptető amerikai impresszárió, Salomon Hurok megbízásából több szovjet kulturális vezetőtől kérte Richter kiutazásának engedélyezését. Valamennyi illetékes azt válaszolta, hogy a művész beteg, kockázatos lenne a hosszú utazás. Eközben a versenyen részt vevő fiatal kínai hegedűs lelkendezve mesélt Richter akkori kínai útjáról. Richter első nyugati útjára – Finnországba – 1960-ban májusában utazhatott, és októberben az USA-ba indult két hónapos turnéra Le Havre kikötőjéből, a Queen Mary luxushajón, két titkosszolga kíséretében.

Ötvenöt év alatt több mint négyezer koncertet adott. Különc volt, öntörvényű, remeteéletet élt. Telefon helyett táviratot használt, a koncertek végén az újságírók és az autogram-vadászok elől megszökött, díjakat nem vett át pódiumon. Gyakran mondott le koncerteket, néha maga ellenőrizte (vízmértékkel a zongora beállítását), máskor váratlan helyeken, rossz hangszeren ingyenes előadást adott. 1992-ben alapítványt hozott létre (Richter Foundation) fiatal zeneművészek támogatására. Fellépésein évtizedekig kis műanyag rózsaszín homár, később gyapjú bárány-figura volt kabalaként a zsebében. 1983-ban mumpsz-fertőzést kapott, zenei hallása fél hanggal feljebb csúszott, és fényérzékeny lett, majdnem sötét termekben lépett fel. Rengeteget olvasott, elsősorban orosz és francia klasszikusokat, és imádta a filmeket, de televíziót nem engedett a szobájába, mert árt az egészségnek. Nyakában egy Sergey Rachmaninov özvegyétől kapott görög, később egy kopt (egyiptomi keresztény) keresztet hordott.

1996. nagy részét Franciaországban tölti, ősszel Bruno Monsaingeon Antibes-i villájában, aki 1997. első három hónapjában itt készít el egy több órás interjúszerű dokumentumfilmet Richterrel.

Majd visszatér Moszkvába, ahol 1997. augusztus 1-jén hunyt el. Moszkvai lakásán és személyes tárgyain (köztük Picasso egy képe) kívül vagyon nem maradt utána. Pénze nem volt, külföldi kezeléseit barátai finanszírozták, holott egy évente száznál több koncertet adó világhírű művész évi honoráriuma több millió dollár lehet. Richter nem tudta, kik kezelik bevételeit, ki fizeti számláit, mennyit kap a fellépésekért. Szokatlan módon halála után a berlini orosz követség házasságlevelet adott ki Nyina Dorliak részére, aminek alapján ő végrendelkezhetett. Halála után (pár hónappal élte túl Richtert) a hagyaték a moszkvai Puskin Múzeum tulajdonába került.