James Macpherson (skót gaelül Seumas MacMhuirich) (1736. október 27. – 1796. február 17.) skót költő, az Osszián-énekek írója. A világirodalom egyik legnagyobb hatású költője, aki eltitkolta nevét, hogy skót hazája ősi dicsőségét népszerűsítse otthon és az egész világon.

Goethére és Herderre ugyanúgy hatott, mint Petőfire és Aranyra. Stílusa és történeteinek légköre nyomot hagyott a finn Lönnrot eposzszerkesztésén és az amerikai Longfellow kitalált indián hőskölteményén is. Tette a romantika egyik fontos előjátékának bizonyult.

Ruthvenben született 1736-ban. Később tanárként is itt kezdte pályafutását. Vidéki polgárcsalád fia volt. Otthon szerették a verseket és dalokat. Sihederkorától fogva költő és tanító akart lenni. Jó tanuló is volt, kitűnő nyelvérzéke folytán már a középiskolában jól megtanult latinul is, görögül is. Kedvelte a különböző skót nyelvjárásokat. Elvégezte az aberdeeni, majd az edinburgh-i egyetemet.

Ezekben az években sok verset írt, s közülük jó néhányat ki is adott. Mire azonban a könyv megjelent, oly rossznak érezte mindazt, amit addig írt, hogy összes kéziratát és a kész könyv valamennyi példányát tűzre vetette.

Néhány hét alatt meg is ismert néhány mesemotívumot, vagyis régi meséknek a népemlékezetben megmaradt töredékeit, és olyan dalokat, amelyek úgyszintén véletlenül megmaradt töredékei voltak hajdani hősénekeknek. Ezeket lejegyezte és lefordította angolra is, skót tájszólásra is. Ezt a kis gyűjteményt egy kiadó megjelentette, s váratlan sikere volt. Macpherson mint gael ősi dalok fordítója elismert lett az irodalmi körökben. Még Londonba is eljutott a fordításkötet és a fordító neve.

Ekkor úgy gondolta, hogyha huzamosabb ideig járja a skót felvidéket, teljes művekre is találhat. Elindult, faluról falura járt, parasztokkal és falusi tanítókkal hosszasan elbeszélgetett. De amit keresett, az ősi gael hőskölteményt sehol se lelte. Mégsem akart eredménytelenül hazamenni, hiszen nagy hangon hirdette, hogy ősi skót eposszal fog visszatérni.

És voltak szerelmes ifjak, férfiak, leányok. Csak éppen ki kellett találni a történetüket. Macpherson pedig ekkorra már igazi nagy költővé fejlődött. A hegyes-völgyes, borzongatóan ködös felvidék balladai hangulata pontosan megfelelt azoknak a történeteknek, amelyeket kitalált és választékos angolsággal meg is írt. Az olvasók kezdetben ritmikus prózának tekintették a szöveget, mert még nem ismerték a „szabadvers” kifejezést.

Tehát nem vallotta be, hogy ő írta, csak mint fordító szerepelt a Fingal című, eredetileg gael nyelven alkotott mű címlapján. A siker óriási volt, híre túlterjedt Nagy-Britannián is. A szerzőt, Ossziánt nagy felfedezésnek tartották. Lassanként odasorolták Homérosz mellé.

Úgy jött haza, hogy a felvidéki eldugott falvakban gyűjtötte és fordította ezeket. Most már mint „Osszián műveit” adatta ki az egész gyűjteményt. Macphersont ünnepelték, jól fizetett, munkát nem igénylő állami hivatalokat is kapott, képviselő is lett. Közben elkészítette az Iliasz-fordítást. Ez valódi fordítás, méghozzá pontos fordítás volt. Ezután összegyűjtötte dokumentumgyűjteményének az adatait is.

Samuel Johnson mérges kritikus volt, ráadásul sokkal jobban tudott gaelül, mint Macpherson. Nem volt rest, kocsiba szállt és elutazott arra az eldugott vidékre. Ott nyomát se találta nemhogy a híressé vált ősi énekeknek, de még Osszián nevét sem ismerte ott senki.

A fordító – vagyis a költő – úgyszintén újságban válaszolt, hogy nincs már pénze ilyen utazásra, még kevésbé a leíratásra. Ez ugyan nem volt igaz, ebben az időben a kiadóktól elegendő pénzt is kapott, jó fizetésű, munka nélküli állása is volt. Az olvasóközönség azonban nem őt marasztalta el, hanem az okvetetlenkedő kritikust. Az olvasók ragaszkodtak Osszián létéhez és élvezték a valóban szép, ködös költeményeket.

Idősebb korára Belville-ben vett egy birtokot, itt hunyt el 1796. február 17-én, 59 évesen. Később maradványait elvitték Skóciából, hogy a Westminsteri apátságban temessék el.