Sir Pelham Grenville Wodehouse (1881. október 15. – 1975. február 14.) brit író.

Wodehouse elismert mestere volt az angol prózának, tiszteletnek örvendett mind a kortársak körében, mint Hilaire Belloc, Evelyn Waugh és Rudyard Kipling, mind a modern írók körében (Douglas Adams, Salman Rushdie, Terry Pratchett és Stephen Fry).

Sean O’Casey találóan " az angol irodalom cirkuszi bolhájá"-nak nevezte ("English literature's performing flea"), amely lekicsinylő meghatározást Wodehouse megkedvelte, és egyik önéletrajzi jellegű kötetének ezt a címet adta. A The Times így írt róla: "tréfás zseni, akit az ő korában elismertek, mint a komédia klasszikus és vén mesterét".

Manapság legismertebb a Jeeves-es és Blandings Kastély-os regényeiről és rövid történeteiről, de Wodehouse tehetséges drámaíró és dalszövegíró is volt, társszerzője és írója volt tizenöt darabnak és 250 dalszövegnek vagy harminc zenés vígjátékhoz. Együtt dolgozott Cole Porterrel az "Anything Goes" musicalen, és gyakran együttműködött Jerome Kernnel és Guy Boltonnal. Ő írta a dalszöveget a "Show Boat"-beli „Bill” című slágerhez. Társszerzője volt a mi Molnár Ferencünknek is, ő dolgozta át zenés színpadra a Játék a kastélyban című színművét, The Play’s the Thing (A színdarab az igazi) címen. Egyik kritikusa, J. Agate így fogalmazott: „P.G. Wodehouse-t egy kicsivel Shakespeare alá sorolom, és tetszés szerinti távolságra mindenki más fölé.”

Wodehouse, akit családja és barátai közül a legtöbben úgy hívtak: „Plum” (a Pelham szó kiejtéséből képezve, jelentése: Szilva) 1881. október 15-én született Guildfordban. Bentlakásos iskolába járt, ahol csak hat-hét havonta egyszer látta a szüleit. Elhagyatottnak érezvén magát, Wodehouse nagyon közel került a fivéréhez, aki megosztotta vele művészet-szeretetét. Wodehouse, hogy betöltse az űrt az életében, fáradhatatlanul írt. Jó néhány iskolai szünetet töltött egyik vagy másik nagynénjénél; ebből kitalálható, hogy ez adta neki a "nagynénik libafalkájától" való egészséges rémületet, ez tükröződött a Blandings Kastély-os sorozatban Lady Constance Keeble számos unokahúga és unokaöccse feletti zsarnokságában, valamint Bertie Wooster félelmetes nagynénjei, mint Agatha és Dahlia hatalmaskodásában.

1940 májusában, a németek franciaországi villámháborúja idején Wodehouse Le Touquet-ban élt, tengerparti villájában. Házi őrizetbe vették, majd néhány hónap múlván internálták; előbb Lille-ben, később a belgiumi Liège fogolytáborában, végül a ma Lengyelországhoz tartozó Tost városka elmegyógyintézetében tartották fogva. Itt írta Money in the Bank című regényét. Végül előrehaladott életkorára való tekintettel ideiglenesen elengedték, és 1941 júniusában a berlini Adlon Hotelba költöztették, ahol állandó felügyelet alatt állt. Itt elfogadta a náci propagandaminisztérium ajánlatát, vállalta, hogy öt politikamentes rádióműsort készít, s azokat felolvassa a berlini rádió USA felé sugárzott adásában.

Később azonban az angol olvasóközönség megbocsátott kedvencének. Könyvei állítólag ott vannak az angol királynő éjjeliszekrényén, és Tony Blair volt miniszterelnök kedvenc írója. Végül is a Nyugat, ahogy a bolondnak nyilvánított és így büntetését szintén elkerülő Ezra Poundban is, nem az ellenséget, hanem a művészt tartotta fontosnak. Az író azonban soha nem tért vissza Nagy-Britanniába. Az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, és hogy ez a négyéves közjáték mit sem vont le írói munkásságának értékéből, és botlását a legfelső körökben is megbocsátották, bizonyítja az a tény, hogy 93 éves korában Wodehouse-t lovaggá ütötték. Sir P. G. Wodehouse alig néhány héttel élte túl a kitüntetést, életének kilencvennegyedik esztendejében hunyt el egy Long Island-i kórházban.

Vérbeli íróhoz méltóan, szinte az utolsó leheletéig dolgozott. Még a kórházi ágyán is gépelte a Sunset at Blandings (Blandingsi napnyugta) című utolsó regényét, amely immár befejezetlen maradt. Ám így, torzóként is kiadták, a szerző arra vonatkozó, részletekbe menő jegyzeteivel kiegészítve, hogy miként kívánta befejezni a cselekményt.