Bélyeggyűjtő klub

Bélyeggyűjtő klub hírei

2015.Nov.8. 80 éve született Alain Delon.

9 éve | Kustra Gábor | 4 hozzászólás

Megszületett Alain Delon francia színész (Zorro).

80 éve

Született, Film

1935. 11. 08.

Alain Delon a Cannes-i fesztiválon, 2007-ben

Alain Delon (születési neve Alain Fabien Maurice Marcel Delon, Sceaux, 1935. november 8. –) francia színész, filmrendező, producer. Az 1950-es évek végétől filmez. Az 1960-as években készült filmjeivel vált ismertté, és népszerűségét sikerült tartósan megőriznie. Az 1980-as években rendezőként is bemutatkozott. Mítoszához számtalan nőügye, illetve testőreinek rejtélyes halálában játszott, teljes egészében sosem tisztázott szerepe is hozzájárult.

Delon édesanyja, Edith Arnold, egy gyógyszertárban dolgozott, édesapja, Fabien Delon, egy mozi tulajdonosa volt. Állítólag a család korzikai származású. A szülők házassága 1940-ben felbomlott. Alain nevelőszülőkhöz került a Franciaország északi részén fekvő Fresnes-be. 11 éves koráig itt élt, de kapcsolatban maradt a szüleivel is. Édesanyja új házasságot kötött egy mészárossal. Delon nehezen kezelhető kamasz lett, állítólag tucatnál is több iskolában megfordult rossz magaviselete miatt. Apja végül St. Nicholas d’Ignybe küldte, egy szigorú jezsuita internátusba. Ez sem bizonyult jó megoldásnak, ezért innen a nevelőszülők vették ismét magukhoz. Újabb internátusok következtek: az utolsóból Alain megszökött. Ekkor mostohaapjához került, és a férfi mészárszékén kellett dolgoznia. A munka cseppet sem volt ínyére, ezért jelentkezett a haditengerészethez. Ötéves szerződést írt alá. A szolgálati idő alatt többször áthelyezték, végül a szerződés lejárta előtt leszerelték. Több pletyka keringett arról, hogy különös kegyetlensége miatt váltak meg tőle, más híresztelések szerint a hadseregnél se tűrte a fegyelmet.

Allégret az Amikor a nő zavarba jön (1957) című filmjében kínált kicsiny szerepet Delon számára. Ezt követte a Légy szép és tartsd a szád! (1957), amelyben későbbi jó barátja és riválisa, Jean-Paul Belmondo is szerepelt. A nem túl jelentős alkotást Yves fivére, Marc Allégret rendezte. E művekben Delon – előnyös megjelenésén túl – nem nyújtott olyan teljesítményt, amelyből későbbi fényes karrierjére lehetne következtetni. Nem kivétel ez alól harmadik filmje, a Christine (1958) sem. Az opusz Arthur Schnitzler egyik drámája nyomán készült. Delon partnernője az osztrák Romy Schneider volt. A befutott színésznő és a kezdő színész egymásba szerettek, eljegyezték egymást, ám viharos kapcsolatukból sosem lett házasság. 1959-ben Delon két filmet (Gyenge asszonyok, Az iskolások útja) is forgatott Michel Boisrond rendezővel, melyekben már figyelemre méltó alakítást nyújtott.

Delon munkakapcsolata nem indult túl jól egyik kedvenc mesterével, René Clément rendezővel. Clément a Ragyogó napfény (1960) című filmjéhez szerződtette őt, amely Patricia Highsmith A tehetséges Mr. Ripley című regényéből készült. Dickie szerepét szánta Alainnek, míg Tom Ripley-t Jacques Charrier-vel kívánta eljátszani. Delon visszaadta a szerepet, de hajlandó volt magyarázatot adni a meghökkent rendezőnek. Clément ennek hatására úgy döntött, hogy változtat elképzelésein, és Ripley szerepét bízza Alainre. Az írónő tökéletesen elégedett volt a rendező választásával, és úgy találta, hogy a francia színész ideális megformálója kedvenc gyilkosának. Clément kora erkölcsi felfogásának engedményt téve megváltoztatta a regény eredeti befejezését, és a film végén a bűnös lelepleződik. Ennek ellenére a pszichologizáló bűnügyi alkotás – melyben a Tom és Dickie közötti latens homoszexuális vonzalomnak is jelentősége van – nagy sikert aratott, nem utolsósorban Delon karizmatikus szerepformálásának köszönhetően. (A történetet 1999-ben Hollywoodban is feldolgozták Anthony Minghella rendezésében, Matt Damon, Jude Law és Gwyneth Paltrow főszereplésével.) A hálás mester további három filmjében (Boldog élet, Macskák, Párizs ég?) foglalkoztatta az ifjú sztárt, aki a szakma számos fogását elleste tőle.

Alain Delon művészi pályafutásában a kulcsfigura egyértelműen Luchino Visconti. Az olasz mester hihetetlen szakmai tudásával, intelligenciájával és eleganciájával lenyűgözte a fiatal színészt, aki atyjaként tisztelte őt, és mindenben rábízta magát. Első közös munkájuk, a Rocco és fivérei (1960) filmtörténeti jelentőségű alkotás. A szakma ebben a filmben végre igazi színészként fogadta el Delont, aki képes egyéniségétől, temperamentumától eltérő szerepet is hitelesen, emlékezetesen megformálni. Következő közös munkájuk, A párduc (1963) fogadtatása már kevésbé volt lelkes. Delont most is zömmel dicsérték, a kritikai megjegyzések inkább Viscontinak szóltak, aki ezzel a filmjével szemmel láthatóan még távolabb került a neorealizmus – egyébként addigra már idejétmúlt – irányzatától. Szó volt arról, hogy később is dolgoznak még együtt: Visconti például A Göncöl nyájas csillagai (1965) és a Közöny (1967) főszerepeit is Delonnak szánta, ám különböző okokból ezek a filmek végül másokkal valósultak meg. (Előbbiben Jean Sorel, utóbbiban Marcello Mastroianni játszotta az eredetileg Delonnak szánt szerepeket.)

A '60-as években Delon a legkülönbözőbb szerepekben próbálta ki magát: lényegében saját arculatát kereste. Ezt végül A szamuráj (1967) címszerepében találta meg, amely Jean-Pierre Melville-lel való első közös munkája, és egyben – a rendező korai halála miatt – rövid barátságuk kezdete volt. Melville már 1963-ban megírta A szamuráj forgatókönyvét, egyenesen Delon számára, de hollywoodi elfoglaltságai miatt a színész akkor nem tudta elvállalni a szerepet. A film óriási szakmai és közönségsikert aratott: Delon rezzenéstelen arcú bérgyilkosának látszólag üres tekintete valójában feneketlen mélységeket takar, és ez a fajta jellemábrázolás a későbbiekben a sztár egyik jellegzetessége lett. Következő két filmjük, A vörös kör (1970) és az Egy zsaru (1972) fogadtatása már nem volt annyira lelkes, noha egyesek véleménye szerint A vörös kör jobb film, mint A szamuráj.

Delon 1969-ben Saint-Tropez-ban forgatta A medence című pszichológiai thrillert. Partnernője ismét Romy Schneider volt, és ez a tény már önmagában szenzációvá tette a készülő produkciót, melyben Maurice Ronet és Jane Birkin kapott még fontos szerepeket. A mű sok mindenben kapcsolódik a Ragyogó napfényhez. Delon gyilkossá váló figurája egyike a színész legemlékezetesebb és – paradox módon – legvonzóbb szerepformálásainak. A film jelentős szakmai és közönségsikert aratott, melynek eredményeként Delon hosszú távra szerződtette Deray-t, és a későbbiekben több filmet is forgatott vele. Mindjárt a következő, a Borsalino (1970) című hangulatos gengsztertörténet kiugró kasszasikert aratott. A film diadalmenetét nem befolyásolta, hogy Delon perbe keveredett miatta a partnerével, Jean-Paul Belmondóval, mivel Alain nem tartotta be a szerződésbe foglalt, apróságnak tűnő kikötéseket. Deray-vel közös munkái közül a megtörtént esetet feldolgozó Zsarutörténetet (1975) fogadta még egyöntetű elismeréssel a kritika és a közönség. Többi közös filmjük – hullámzó színvonaluk miatt – vegyes fogadtatásban részesült.

Főleg a '60-as években Delon számos elismert rendezővel dolgozott együtt. Különösen megtisztelő volt Michelangelo Antonioni felkérése A napfogyatkozás (1962) című drámára, melyben Alain egy tőzsdealkuszt játszik, aki a munkája miatti megszállottságában képtelen valódi érzelmi kapcsolatot kialakítani a Monica Vitti játszotta hősnővel. Henri Verneuil Alvilági melódia (1963) című filmjének forgatásán találkozott Jean Gabinnel, akivel barátságot kötött. Az elkövetkezendő években két további filmet vittek sikerre: A szicíliaiak klánja (1969), Két férfi a városban (1973). Christian-Jaque A fekete tulipán (1964) című filmjének főszerepében Delon kalandhősként mutatkozott be a közönségnek. A sztár a '60-as évek közepén Hollywoodba ment, ám amerikai filmjei nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. 1966-ban, ismét hazájában készítette el pályafutása számára legkedvesebb alkotását, a Kalandorokat, amely Lino Ventura személyében egy újabb barátot hozott Delon életébe. Alain egyébként dalra is fakad a filmben: Laetitia című felvétele egy időben a magyar rádióadók műsorán is gyakran szerepelt. (Másik ismert slágere a Dalida társaságában néhány évvel később készített Paroles, paroles, ám ebben igazából nem énekelt, csak beszélt.) Ebben az évtizedben ismerkedett meg élete két fontos szereplőjével, a később Nathalie Delonként ismertté vált Nathalie Barthélémyvel (eredeti neve: Francine Canovas) és Mireille Darckal. A zavaros múltú Nathalie 1964-ben feleségül ment Delonhoz, és fiút szült neki (Anthony Delon), aki felnőttként szintén a színészi pályát választotta. Házasságuk azonban néhány év múlva felbomlott. Delon a Jeff (1969) forgatásán találkozott Mireille Darckal, aki közel másfél évtizeden át volt az élettársa, és egyben számos üzleti ügyének intézője.

Delon régi vágya teljesült, amikor 1971-ben végre Terence Young irányítása alatt dolgozhatott. A Vörös nap című rendhagyó western azonban nem lett igazán sikeres, noha Delon mellett olyan sztárok játszottak benne, mint Charles Bronson, Mifune Tosiró és Ursula Andress. A kritikusok viszont elismeréssel fogadták azt a két filmet, melyeket a francia film nagyasszonyával, Simone Signoret-vel forgatott: az Özvegy Coudercné (1971) társadalombíráló, tragikus szerelmi történet, míg az Égő pajták (1973) bűnügyi cselekménybe ágyazott dráma. Nem lett közönségsiker Alain Jessua különös, bizonyos értelemben a Kóma előfutárának tekinthető bűnügyi filmje, a Sokkos kezelés (1973), melynek híres tengerparti fürdőzési jelenetében Delon szemből, meztelenül is látható. Kamaszfia, Anthony kedvéért vállalta a Zorro (film, 1975)címszerepét. Pályafutása kiemelkedő darabja a Klein úr (1976): Joseph Losey kitűnő alkotása nem fest túl hízelgő képet arról, hogyan viselkedtek a franciák a német megszállás idején. Losey és Delon egyébként már korábban is dolgoztak együtt, ám a Trockij meggyilkolása című filmjük (1972) bukásnak bizonyult.

Delon a '80-as években rendezőként is bemutatkozott: az Egy zsaru bőréért (1981) és A kíméletlen (1983) nézhető mozidarabok voltak, ám a kritika kevésbé lelkesedett értük. A korosodó sztár kezdett ismét nagyobb érdeklődést mutatni az igényesebb filmszerepek iránt. Elsőként Volker Schlöndorff Proust-adaptációjában (Swann szerelme, 1983) játszotta el a homoszexuális Charlus báró szerepét. Érdekesség, hogy a regényt egykoron Visconti is meg akarta filmesíteni, és Delonnak ő még Swann szerepét szánta. A francia filmművészet fenegyereke, Bertrand Blier A mi történetünk (1984) című filmje komoly szakmai elismeréseket hozott a színésznek, aki Jean-Luc Godard Új hullám (1990) című kései alkotásában is szerepet vállalt. Edouard Niermans Casanova visszatér (1992) című míves alkotásában az idős Casanovaként kissé önmaga paródiáját is eljátszotta. Bő negyedszázad után, 1998-ban újabb közös filmet forgatott Belmondóval: a Két apának mennyi a fele? nagy kasszasikernek bizonyult Franciaországban, ám egyik sztár életművében sem mondható jelentős darabnak. Az utóbbi években Delon inkább a televízió számára dolgozott, 2002-ben a Fabio Montale, 2003–2004-ben pedig a Frank Riva című krimisorozatokban játszotta a címszereplő rendőrnyomozókat. 2006-ban visszautasította Sofia Coppola felkérését a Marie-Antoinette című film egyik szerepére, mert mint mondotta, „eddig még semmi jó nem sült ki abból, amikor az amerikaiak a francia történelemhez nyúltak”. 2008-ban a mérsékelten sikeres Asterix az olimpián-ban tűnt fel Cézárként. Ugyanebben az évben bejelentették, hogy Johnny To remake-et készít A vörös körből. A főszerepeket a tervek szerint Liam Neeson, Orlando Bloom és Chow Yun-fat játsszák, bár ez a szereposztás még nem végleges. Delon állítólag vállalt egy kisebb szerepet a filmben.