Megszületett X. Piusz pápa, aki 1903-1914-ig volt az egyház feje.
180 éve
Az agg
XIII. Leó pápa rövid betegsége után,
1903.
július 20-án
halt meg. A pápa halálának híre a kúria tagjait nem érte váratlanul. A
legesélyesebb utód – XIII. Leó államtitkára – a kiváló tehetséggel
rendelkező
Mariano Rampolla del Tindaro bíboros
volt. Rampolla ellen szólt az a régi hagyomány, amely szerint az előző
pápa államtitkárát nem szokták megválasztani; mégis, Rampolla pápává
választásának lehetősége komoly félelmeket keltett az egyházi érdekeket a
politikai érdekek alá rendelő osztrák-magyar uralkodó körökben. Az
államtitkár
bíborosról azt vallották, hogy
franciabarát. Amikor
1903.
július 31-én Chigi herceg a
konklávé bíborosaira kívülről rázárta az ajtókat, mindenki biztosra vette a legesélyesebb gyors megválasztását.
Augusztus 2-án reggel azonban váratlan és évszázadok óta példátlan esemény történt.
Ferenc József osztrák császár és magyar király nevében a krakkói érsek,
Jan Puzyna bíboros vétót jelentett be Rampolla ellen. Az államtitkár először tiltakozott a
Szentszékre és az
Egyházra
gyakorolt politikai nyomás miatt, majd gyöngének nyilvánította magát a
pápai tisztség esetleges viselő terhéhez. Ezzel a visszavonulási
gesztussal lehetővé tette, hogy a szavazatok átcsoportosuljonak arra a
bíborosra, akiről még XIII. Leó mondta tréfásan:
Sarto é il candidato della serenissima. Vagyis: Giuseppe Sarto,
velencei pátriárka a fenséges, azaz a
Velencei Köztársaság jelölte. Amikor az 5. szavazás után
augusztus 4-én
egyértelművé vált megválasztása, a szentéletű főpap tiltakozott és
csakis társai kérésére fogadta el az új feladatot, mint élete
legnehezebb keresztjét. Sarto a X. Piusz nevet választotta magának.
Eközben a rangidős
bíboros Luigi Macchi, megjelent a
Szent Péter-bazilika erkélyén és hírül adta:
Habemus papam
(Van pápánk). X. Piusz egyénisége és megjelenése sokban hasonlított IX.
Piuszra, ezért a bejelentés hallatára futótűzként terjedt a mondat:
Pio nono, Pio decimo.
IX. Piusz pápa támadt fel X. Piuszban.
Giuseppe Melechior Sarto, az észak itáliai
Treviso városához közeli faluban,
Rieseben született
1835.
június 2-án.
Apja, Giambattista Sarto egyszerű parasztember volt, de postásként is
dolgozott. Anyja húsz évvel volt fiatalabb az apjánál, Margherita
Sansonnak hívták és varrással foglalkozott. Elsőszülött fiuk pár napos
korában meghalt, utána következett a nagy jövőjű gyermek, akit Giuseppe
Melechior névre kereszteltek. Giuseppe Melechior után hamarosan
megszületett öccse, Angelo és hat húga, valamint még egy, korán elhunyt
kisöccse. Az alapfokú oktatást szülőfalujában fejezte be. A falusi
gyermek vidám, kalandokkal teli, s szűkölködéseket sem nélkülöző életet
élt, amelybe a ministrálás és a madarászás egyaránt belefért.
Az egyik ínséges esztendőben szegényeknek gyűjtöttek, és Giuseppe Sarto
plébániájára is bekopogtattak. Húsz zsák kukorica volt a magtárban, a
jóságos plébános mindent odaadott, csak néhány főzetre való szárazbab
maradt neki eleségként. "Plébános úr, most mi lesz magának?"- kérdezték zavarukban a gyűjtést végzők. "Ne nyugtalankodjatok miattam, a Gondviselés engem még soha nem hagyott cserben"
– hangzott a válasz. Prédikációinak a szomszédos falvakban is híre
járt, az emberek nem sajnálták a több órás gyalogutat sem, csakhogy
hallhassák.
A
mantuai püspökség élén tíz esztendőt töltött, ahol példás lelkipásztori működést valósított meg. A szeminárium rektora lett, de
erkölcstant és
gregorián éneket is tanított. Négy év alatt végiglátogatta egyházmegyéjét, majd egyházmegyei zsinatot tartott.
[2] Közvetlensége, egyszerűsége, jósága sokszor még az
Egyház
ellenségeit is lefegyverezte. Amikor egy röpirat szerzője súlyos
sértésekkel és alaptalan vádakkal illette, nem volt hajlandó bíróság
előtt keresni az igazát, mert szerinte a bűnös vádaskodónak nem bírósági
büntetésre, hanem imádságra van szüksége.
Giuseppe Sarto velencei pátriárka – a magyar újságírói legendák alapján –
a konklávéra utazása előtti napokban a legnagyobb lelki nyugalommal
sakkozott a magyar
Gály Lajossal, aki a sakk és főként a kártya beható ismeretéből „tengette” életét. A
bíboros retúrjegyet váltva utazott Rómába, s az éppen félbeszakadt sakkparti folytatását ígérte, hiszen nincs más dolga, minthogy
Rampolla
bíboros-államtitkárra szavazzon társaival együtt. Ez a sakkparti
azonban nem fejeződött be. A történészeknek komoly kételyei vannak az
anekdota hitelességét illetően, de magyar vonatkozása miatt érdemes
megemlíteni, s kevés talán felcsillan a konklávéra retúrjeggyel utazó
pátriárka egyszerűségéből, közvetlenségéből is.
Elődjéhez, a diplomáciában örömét lelő XIII. Leóhoz képest X. Piusz
egyáltalán nem kedvelte a politika kompromisszumait. Teológiai és
filozófiai műveltsége nem érte el a professzionális szintet, de
intelligenciájával mindig meg tudta ragadni a kérdés lényegét. Az
egyszerűség, szegénység és erősség erénye jellemzete. Szerette magát -
teljes joggal - "jó vidéki plébánosnak" mutatni. Lelkipásztori
felelősség és - talán túlzott mértékben is - töretlen kitartás
jellemezte.
Az
egyházpolitikai
helyzet olyan áttekinthetetlennek tűnt abban az időben, hogy a X. Piusz
nevet választott új pápa alig tudott államtitkárt találni, amire szinte
nincs is példa az
egyháztörténelem során. A
konklávé titkárának tisztségét egy félig
spanyol, félig
ír, több nyelvet beszélő fiatal, 38 éves prelátus,
Raphael Merry del Val töltötte be. Az új pápa először kényszerűségből bízta meg őt az államtitkári feladatokkal, majd az első alkalommal
1903. november havában tartott konzisztóriumon átadta neki a
bíborosi kalapot.
Raphael Merry del Val
hűséges maradt hozzá 11 éven át, vagyis egész pápasága alatt, s komoly
részt vállalt az első, erélyes megnyilatkozásban is, amellyel X. Piusz a
pápaválasztást újra rendezte. A pápa
1904.
január 20-án kibocsátott
Commissum nobis kezdetű konstitúcióban kiközösítés terhe mellett megtiltotta a vétó-emelést, majd az év karácsonyán a
Vacante Sede Apostolica konstitúcióban összefoglalta a pápaválasztás egyedüli törvényes rendjét.
X. Piusz politikai területen tett lépései nem voltak olyan sikertelenek,
amint azt az utókor véleményét formálók szeretik ismételgetni. A pápa
hazájában pártolta a katolikusok politikai ténykedését, de nem egy
„katolikus párt” alapítását. Az olasz katolikus sajtó jelentőségét hamar
felismerte s
velencei pátriárkaként
egyszer – mert nem volt más személyes értéktárgya – mellkeresztjét adta
zálogba, hogy a helyi katolikus lapot átsegítse annak anyagi gondjain. A
Pápai Állam megszüntetésével létrejött nehézségeket nem lehetett egyik napról a másikra felszámolni, de a fokozatos közeledés megkezdődött.
Kommentáld!