Händel apja a szász-weissenfelsi udvar alkalmazottja (borbély-seborvos), és Georg Friedrich születésekor már meglehetősen idős, 63 éves volt. Jogi pályára szánta, de a fiú a zene iránt érdeklődött, és a tiltás ellenére a padlásukra még egy kis klavikordot is felcsempészett, hogy gyakorolhasson. Egy alkalommal a herceg hallotta orgonálni a gyereket, és ez eldöntötte a sorsát: apja beleegyezett, hogy egyszerre mindkét irányban képezze magát. 1702-ben felvették a hallei egyetemre, és egy hónap múlva már a kálvinista templom orgonista-állását is megkapta. Händelt érdekelte az opera műfaja, ezért alig egy év múlva Hamburgba költözött, ahol az egyetlen városi operaház működött (a főúri udvarok kivételével). 1704-ben pisztolypárbajozott a barátjával Johann Matthesonnal, életét csak egy nagyméretű gomb mentette meg.^[1] Hegedűsként és csembalistaként alkalmazták, és 1705-ben már be is mutatták első operáját, az Almirát. Egy év múlva meghívásra Firenzébe utazott. Róma és Nápoly is vendégül látta, és mind a közönség, mind a muzsikusok lelkesen fogadták. Megismerkedett Alessandro és Domenico Scarlattival, Corellivel és Vivaldival, valamint más zenészekkel, tanulmányozta a nápolyi és a velencei operát. Maga is írt operákat, oratóriumokat és kantátákat. Diadalmenet volt bemutatóinak sora: Firenzében a Rodrigo, Velencében az Agrippina, Rómában az Il trionfo del tempo e del disinganno című oratórium, Nápolyban pedig az Aci, Galatea e Polifemo aratott sikert. 1710-ben Londonba utazott, ahol a következő évben bemutatták Rinaldo című operáját a Haymarketen lévő színházban.

1711-ben a hannoveri választófejedelem udvari karmestere lett, innen azonban gyakorlatilag megszökött, és 1712-ben Londonban telepedett le. Anna királynő évi 200 fontos járadékot biztosított számára. Már itt írta Utrechti Te Deumát, amit 1713-ban mutattak be. A királynő azonban röviddel ezután, 1714-ben utód nélkül meghalt, és a trónon I. György néven az a hannoveri választófejedelem követte, akitől Händel engedély nélkül távozott. A király természetesen hűvösen viselkedett a zeneszerzővel szemben, de egy történet szerint Händel egy 1717-es temzei kirándulás alkalmával előadott, erre az alkalomra írt zeneművel engesztelte ki. Ez volt a Vízizene. Meg kell jegyezni, hogy a történet hitelességét a zenetörténet erősen kétségbe vonja, mert amikor I. György 1716-ban Hannoverbe utazott, Händelt is magával vitte. A király rövid ideig tartó elhidegülésére azonban vannak adatok, de ennek oka talán politikai természetű lehetett.

Händel élete vége felé szembaj hatalmasodott el rajta, szürkehályog-műtétjei sikertelenek voltak (ugyanaz az orvos műtötte, aki Johann Sebastian Bachot is), ezután (már a Jephta írása idején) gyakorlatilag megvakult. A legenda szerint a How dark, oh Lord, are thy decrees című kórus írása közben vesztette el véglegesen a látását. Robusztus testi-lelki tulajdonságai révén megőrizte életkedvét, noha a zeneszerzéssel ezután kevesebbet tudott foglalkozni, viszont élete végéig hangversenyezett, orgonadarabjait adta elő Londonban. A Westminster-apátságban, Anglia nemzeti panteonjában temették el.