Megszületett Jean Julius Christian Sibelius finn zeneszerző.
150 éve
Sibelius 1890-ben
Johan Julius Christian Sibelius szülei finnországi svédek: édesapja,
Christian Gustav Sibelius orvos volt, édesanyja, Maria Charlotta Borg a
három gyermeket nevelte (ma a
Dél-Finnország
tartományban található), kis helyőrségi Hämeenlinna városában. A
későbbi zeneszerzőt svédesen Jannénak becézték otthon, amit tanulmányai
idején a francia Jean alakra változtatott és élete végéig ezt a formát
tartotta meg. Katonaorvos apja
kolerában
halt meg, ekkor Jean még csak két éves volt. Édesanyja egyedül nevelte a
Sibelius testvéreket nagyanyja házában, de a nyarakat apai nagyanyja
loviisai birtokán töltötték. Jean rendszeresen meglátogatta egyik
nagybátyját
Turkuban, az agglegény komoly érdeklődést mutatott a
zene és a
csillagászat iránt, ennek hatására Jean is érdeklődni kezdett a zene iránt.
Családja gyakran rendezett házi előadásokat, amely meghatározta, hogy a
gyerekek énekelni tanultak, és valamilyen hangszeren játszottak. Jean
kilencévesen
zongorázni tanult, majd tizennégy-évesen
hegedű órákat vett a helyi karnagytól. Tízéves volt, amikor
Esőcseppek címmel darabot írt hegedűre és
csellóra. Virtuóz hegedűjátékos szeretett volna lenni, ezért sokat gyakorolt. Érdekelték a zenei formák, ezért alaposan tanulmányozta
Marx Zeneszerzéstan (Kompositionslehre)
könyvét. Családja nem akarta, hogy „csupán” zeneszerző legyen, hanem
valamilyen „rendes” polgári foglalkozást szántak neki, ezért
1885-ben beíratták a
Helsinki Sándor Cári Egyetem jogi karára. Jean azonban egy év múlva véglegesen a zenei pálya mellett döntött; beiratkozott a
Helsinki Zenei Intézetbe.
A Helsinki Zenei Intézetbe
1888-ban szerződtették zongoratanárnak a kiskorában csodagyerekként feltűnt, német-olasz származású
Ferruccio Busonit.
Busoni hasonló korú volt, mint Sibelius, és Jean félénksége ellenére jó
barátságba került vele. Busoni felismerte benne a tehetséget és
lelkesen propagálta az ifjú zeneszerzőt, segítette a nemzetközi
megismertetését. További barátai
Adolf Paul, és későbbi sógora;
Armas Järnefelt voltak.
1889-ben Paullal együtt
Berlinbe
mentek és ott folytatták zenei képzésüket. Paul önéletrajzi regényében
Sillen néven emlékezett meg Sibeliusról, akit jóeszű, energikus,
szenvedélyes, különc és nagyon tehetséges fiatalemberként írt le.
Sibelius nagylelkűsége és bohémsége miatt Berlinben hamar elköltötte az
ösztöndíját, így otthonról kellett támogatást kérnie. Az akadémián
Albert Becker volt a tanára, de a tanítása nélkülözött minden
képzelőerőt, és nem is bátorította Sibeliust. A Berlinben töltött idő
legnagyobb haszna a koncertek hallgatása volt. Éppúgy eljutott
Richard Strauss Don Juanjának bemutatójára, mint
Bülow híres
Beethoven előadásaira, vagy a
Joachim Vonósnégyes fellépéseire.
1890 nyarán visszatért
Finnországba,
ahol barátjával, Armas Järnefelttel és családjával töltötte a vakációt.
Itt ismerkedett meg Armas húgával, Ainóval, aki akkor még csak
tizennyolc éves volt. A két fiatal egymásba szeretett, és titokban
eljegyezte egymást. Aino apja tábornok és kormányzó, édesanyja
művészetkedvelő arisztokrata volt. Testvérei: Arvid író, Eero
festőművész lett. Ebből a műértő, arisztokratikus környezetből indult
Sibelius
Bécsbe.
Hazaszeretetének kifejezésére a
Kalevalához nyúlt.
1892-ben bemutatták a
Kullervót,
amelyet a helsinki szimfonikusok mutattak be, Sibelius vezényletével. A
mű nagy sikert aratott. A zeneszerző nem volt elégedett a művével, soha
többé nem engedte játszani. A siker magánéletében is boldogságot
hozott, elvette feleségül
Aino Jarnefeltet, akivel Kelet-
Karéliába utaztak nászútra. Sibelius állást kapott a Helsinki Zenei Intézetben.
1900-ban a
Helsinki Filharmonikus Zenekar európai hangversenykörúton népszerűsítették Sibelius műveit, melyekkel nagy sikert arattak. Axel Carpelan báró 5000
márkát biztosított a művész számára, hogy csak a komponálásnak élhessen, ebből a pénzből utazott Olaszországba.
1901-ben kezdte el a munkát a
II. szimfóniáján, majd a
Heidelbergben vezényelte a
Lemminkäinen legendáját. Sibeliust zavarta a „nyüzsgő” fővárosi élet, ezért
1904-ben vidéki villát vásárolt magának Järvenpääban, haláláig itt lakott, de gyakran látogatott el a 30 km-re levő Helsinkibe is.
1905–
1908 között többször járt Angliában, ahol a
III. szimfóniáját vezényelte.
1914-ben kitört az
első világháború,
amely mélyen aggasztotta Sibeliust, az egészsége sem volt rendben,
ráadásul német kiadójával is megromlott a viszonya. Mindezek ellenére
1915-ben ötvenedik
születésnapját nemzeti ünneppé nyilvánították, elhalmozták jókívánságokkal. Az ünnepségen maga vezényelte
V. szimfóniáját, amely igen kedves emlékeket idézett fel számára édesapjáról.
1917–
1918 nehéz év volt a finnek számára.
Oroszországban kitört a forradalom, a zavargások átterjedtek
Finnországra
is. Sibeliusnál is házkutatást tartottak – hazafias érzelmei miatt –
élete is veszélyben forgott. Különösen veszélyes volt vidéken élni,
ezért családjával együtt
Helsinkiben élő bátyjához költöztek. Végül a finnek kivívták függetlenségüket, a zeneszerző visszatérhetett Ainolába. Az
1920-as években több külföldi utat tett, megkomponálta utolsó szimfóniáit.
1926-ban megírta utolsó művét a
Tapiolát, melyet még utoljára maga vezényelt.
1926-tól
nem alkotott több művet, bár nagyon zavarta, hogy az államtól kapott
életjáradékért nem dolgozott meg. Zenészek és újságírók biztatták a VIII. szimfónia
megkomponálására, de ez nem készült el. Hallgatásának egyik oka, hogy
„hagyományos” zeneszerzőként nem vonzódott az ún. avangard zenéhez,
amely ebben az időben bontakozott ki. Visszavonulásának másik oka, hogy
barátja Axel Carpelan elhunyt, és Sibelius egyre többet küzdött az egyre
súlyosabbá váló alkoholizmusával is. Ainolai „magányában” nem volt egyedül, öt lánya, unokái és dédunokái vették körül, akikkel sok kedves percet töltött.
1957. szeptember 20-án Helsinkiben az V. szimfóniáját adták elő, amelyen a családjának több tagja is részt vett. E napon kapott agyvérzést, melybe belehalt. Ravatala Helsinkiben volt, de testét szeretett Ainolájában helyezték örök nyugalomra.
Kommentáld!