690 éve

Marco Polo (Velence vagy Curzola, 1254 – Velence, 1324. január 8.) velencei kereskedő, utazó, író volt, aki közvélekedés szerint újra felfedezte Kínát Európa számára. Apjával és nagybátyjával 1271-ben indult keletre, és Perzsián keresztül el is jutott Kubiláj kán udvarába, ahol 1275 és 1292 között magas állami hivatalokat viselt; végül 1295-ben tért vissza szülővárosába. 1298-ban a genovaiak fogságába esett, és az itt töltött egy év alatt rabtársának, a pisai Rustichellónak tollba mondta a kalandjait.

A világ leírása, avagy Marco Polo utazásai címet viselő könyv nemsokára hatalmas népszerűségre tett szert. A nagyközönség azonban nem vette komolyan Polo emlékiratait, és a könyvet hamarosan az Il Milione („Az Egymillió”, utalva a feltételezett hazugságok számára) néven emlegették. Máig számos olyan véleménnyel találkozni, amely kétségbe vonja Polo utazásának megtörténtét, művét pedig perzsa krónikák kivonatának tekinti; az viszont kétségbevonhatatlan, hogy mindenképpen óriási hatást gyakorolt az európai földrajztudományra, irodalomra és történelemre.

1299-ben a velenceiek és genovaiak békekötése értelmében Marco Polo kiszabadult, és hazatért Velencébe. 1324-ben bekövetkezett haláláig otthon maradt békében, megnősült (választottja Donata Badoer volt), és három lánya született. Hetvenévesen hunyt el, állítólag utolsó szavai ezek voltak: „Csak a felét mondtam el annak, amit láttam!”.

Végrendeletében szép vagyont hagyott feleségére és lányaira, és rendelkezett a Mongol Birodalomból magával hozott szolgája, Péter felszabadításáról. Hagyatékában harminc év után is sok értékes ruha és ékszer volt, brokát, selyem és arany – pontosan olyasmi, amiről oly sokat írt könyvében. A nagykán arany menlevelét is megőrizte.

Nem csak kortársai olvasták szkeptikusan Marco Polo útleírását. Mind a mai napig vannak olyanok, akik szerint pusztán hazugságokról van szó, hiszen nem említ rengeteg érdekességet: a kínai nagy falról egy szót sem írt, nem tanult meg kínaiul, és a mindennapi élet egyes európaiak számára különlegesnek számító részletéről sem számolt be (például a kalligráfiáról, a teáról, a könyvnyomtatásról, vagy a nők lábfejzsugorításáról). Sőt beszámolója sokban hasonlít a korabeli arab és perzsa utazók műveihez. Az, hogy a könyvében előforduló neveket folyamatosan perzsa írásmódjukkal adja meg, arra enged következtetni, hogy az „úti élményeit” csak egy korabeli perzsa útleírás lapjait olvasgatva szerezte meg, majd arab kereskedőktől hallott történetekkel színesítette ezeket. A Birodalmi Évkönyvek (Jüan Sih) sem tesznek említést a nyugatiakról, pedig a náluk jóval kisebb jelentőségű külföldiek közül is mindenkit feljegyeztek, kiváltképp, hogy állítólag magas állami hivatalt is betöltött Kínában.

Másrészt azonban elmondható, hogy a nem említett adatok zömmel mellékes jellegűek. Japánról is annak kínai nevén – Zipangu – készített feljegyzést (egyébként valószínűleg ez Japán első említése az európai kultúrkörben). Az is igaz, hogy amiről írt, az utóbb nagyrészt bebizonyosodott (kivéve persze azokat az esetleges tódításait, vagy egyéb történeteit, amelyek olyan élményeket dolgoznak fel, amelyek nem estek meg vele személyesen). A helyzetet ráadásul bonyolítja, hogy a mű igen megbízhatatlan módszerrel, kézi másolással terjedt. Ma több mint 150 középkori kézirat áll rendelkezésünkre, melyekből még azt sem sikerült teljes bizonyossággal megállapítani, hogy az eredeti könyv milyen nyelven íródott (a tudósok zöme a latin felé hajlik, azonban a francia nyelv is valószínűsíthető). Sőt, az sem tudható biztosan, hogy Rustichello, a könyv írója nem szőtte-e bele saját fantáziájának szüleményeit a készülő útleírásba.