Munkácsy Mihály, francia nyelvterületen Michel Léo de Munkácsy (született: Lieb Mihály Leó, Munkács, 1844. február 20. – Endenich, Németország, 1900. május 1.) magyar festőművész.

Munkácsy mélyről küzdötte fel magát, az asztaloslegényből híres festő lett, aki hatalmas méretű vásznaival az egész világot meghódította. A kor legnagyobb „szociológusa” is volt egyben, az európai és a magyar társadalom falusi és városi közösségeinek kiváló ismerője. Tanulmányozta és nagy műgonddal lefestette a sorsukba beletalált embereket. Európai, keresztény és magyar polgár volt egyszemélyben és zseniális tehetségű festő, de ahhoz, hogy hatalmas méretű életművét létrehozza, nagy szorgalom, megfeszített szellemi és fizikai munka szükségeltetett. Romantikusan realista festő volt, aki mindig invenciókkal teli munkákat alkotott. Nagy méretű vásznain készíti el kompozícióit gazdag embertípusokkal, eszköztárakkal, mintegy előrevetítve a 20. századi karakterszínészekkel, számos statisztával és pazar díszletanyaggal dolgozó, gazdag kiállítású színes, szélesvásznú filmek világát.

A család 1848 végén költözött Miskolcra, mivel apja a forradalom és szabadságharc eseményei miatt családját biztonságos helyen akarta tudni. Mihály négyévesen került édesanyjával és testvéreivel Cserépváraljára nagybátyjához, Reök Antalhoz, aki Koburg herceg gazdatisztjeként dolgozott. Későbbi visszaemlékezéseiben Munkácsy így ír erről az időszakról: „Ide fűznek legboldogabb gyermekkori emlékeim: öreg kastély, a kapu bolthajtásai alatt egész fegyvertár, régi ágyúk – egyszóval minden, ami a gyermek- lélek kezdődő képzelőerejét foglalkoztatja.” A család végül a szabadságharc vége után Miskolcra költözött vissza, az édesapát a forradalomban történt részvétel miatt börtönbüntetésre ítélték.

1861 februárjában Fischer Károly rajztanárnál ismerkedett meg Szamossy Elek festővel, aki a gyulai Wenckheim kastélyban dolgozott. Márciustól már ő tanítgatta, majd vette magához Munkácsyt. 1862 januárjában együtt dolgoztak Aradon, Buziáson és Beodrán, majd ősszel Gerendásra ment, ahol megfestette Fonó nő és Levélolvasás c. olajképeit. 1863-ban Szamossy tanácsára képezni kezdte magát, májusban mestere ajánló soraival Pestre ment, ahol az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat titkárát, Harsányi Pált kereste fel. Ő hívta fel Ligeti Antal, a Magyar Nemzeti Múzeum Képtárának vezetőjének figyelmét az ifjú festőre. A társulat szívesen fogadta őt, mivel feladatuk volt a fiatal művészek pártfogása, tanácsokat adtak számára, és engedélyezték, hogy a múzeumban másoljon, majd bírálatot is adtak munkáira. Ligeti Antal személyében igazi atyai pártfogóra talált.

Reök István megpróbálta unokaöccsét visszatéríteni az asztalosi pályára, ám Munkácsy és Ligeti makacsul ragaszkodtak hozzá, hogy festőként boldoguljon. Ney Ferenc, a Pesti Főreáltanoda igazgatója által 1864-ben kiadott műveltségi bizonyítvány tanúsága szerint Munkácsy tudása megfelelőként, hiányosságai pedig könnyen pótolhatóként voltak jellemezve.

Párizsba történő megérkezését követően de Marches báró segítette és támogatta abban, hogy reprezentatív műtermet bérelhessen, nekifogott az Éjjeli csavargók megfestésének, ám cserbenhagyta őt alkotóereje. Tehetségét illetően kételyek között őrlődött, s műkereskedője, Goupil bírálatát is félreértette, amiért egy befejezetlen művét is megsemmisítette. De Marches báró ekkor meghívta őt a Luxemburggal szomszédos colpachi kastélyukba. Itt Munkácsy depressziója erősödött, öngyilkossági kísérletet hajtott végre: kiugrott az egyik emeleti ablakból. Szerencséjére azonban nem esett komolyabb baja, vendéglátói gondoskodtak róla, és csakhamar újra úrrá lett rajta az élet- és alkotókedv. Négy képet is festett colpachi szálláshelyének mennyezetére, ezek: Mosónők, De Marches báró és Ell plébános a park bejáratánál, Erdőrészlet és Rőzsehordó nő.

1895-ben többször is gondolkozott azon, hogy hazatér, ennek ügyében tárgyalásokat is folytatott. Levelei arról tanúskodnak, hogy egy akadémiai tanári állást szeretett volna betölteni, terve azonban nem vált valóra. Ebben az évben lett kész a Sztrájk végleges változata, a terebesi Andrássy-kápolna részére készített Sirató asszonyok a keresztfánál című nagyméretű művét is befejezte. A Ne sírj! (A nagy bánat) című munkájához két variációt, az Ecce homóhoz három tanulmányt festett. Visszautazott Párizsba, ahol titkárával, Malonyay Dezsővel leltárba vették a műterem állományát.

1896-ban az elkészült Ecce Homót, a Krisztus-trilógia harmadik darabját Budapesten mutatta be, és részt vett a millenniumi ünnepségeken. A végleges változat az Andrássy út végén felállított pavilonban került kiállításra. Nyáron a képre 315 ezer érdeklődő volt kíváncsi, bemutatója után ünnepségsorozatot rendeztek. Munkácsy megjelent az Apponyi grófnál megrendezett estélyen és az Akadémián megtartott fogadáson is. Utóbbi helyről azonban eljött, ugyanis rosszul lett.

Idegei felmondták a szolgálatot: 1897. február 4-én kitört rajta a téboly. Egyre romló idegállapota miatt először Baden-Badenba, 1897-ben a Bonn melletti, endenichi szanatóriumba szállították. Soha többé nem tért már magához.

Fiatal korában szifiliszt kapott, amelyből kigyógyult ugyan, de később visszaesett, és ebben halt meg 1900. május 1-jén. A Műcsarnokban történt felravatalozása után, melyet százezrek látogattak meg, örök nyugalomra helyezték 1900. május 9-én a Kerepesi úti temetőben.