Immanuel Kant (Königsberg, 1724. április 22. – Königsberg, 1804. február 12.), német filozófus, a német idealizmus megteremtője, a königsbergi egyetem professzora volt. Az ő nevéhez fűződik továbbá a kategorikus imperatívusz megalkotása, a filozófiai „kopernikuszi fordulat”, a transzcendentális idealizmus.

Szegény családi környezetből származott: apja bőrműves volt, anyjától nagyon erős pietista nevelést kapott, azonban nyitott volt a világ dolgai felé.

1740 őszén, 16 éves korában, felvételt nyert a königsbergi Teológia Egyetemre, itt filozófiat, fizikát, matematikát tanul. Tanára és mentora Martin Knutzen volt aki bevezette őt Wolff filozófiájába és Newton fizikájába. Kant a klasszikus tantárgyak felé fordult, a Latin tanszéken tanult, ahol a fő tantárgyak a latin nyelv (heti 20 óra) és a teológia voltak – megismerkedett Leibniz filozófiájával. Innen eredt Kant szeretete a latin versek és a vallási kultusz iránt.

1747-ben, apja halálának hírére elhagyta az egyetemet anélkül, hogy eleget tett volna vizsgakötelezettségeinek. Königsberg körüli nemes emberek gyerekeinek a nevelője lett. 1747 és 1750 között a Judtschen nevű faluban dolgozott, nagyon közel Gumbinnenhez, ahol Andersch lelkész gyerekeit nevelte. 1750 nyarán, a tartomány másik felébe utazott, Osterodéba, ahol Major von Hülsen földesúr három gyerekének a nevelője lett. Innen Keyserling báró udvarába került, annak feleségét tanította, aki megrajzolta az első hiteles portét Kantról.

1755-ben visszatért Königsbergbe; és készülődött a magiszteri vizsgára, ami a doktori fokozat ekvivalense, és engedélyt kapott, hogy taníthasson az egyetemen mint magándocens. 1755. április 17-én megtartotta magisztrátusi disszertációját A vázlatok a tűz természetéről című írással, a kézirat húsz latin nyelven írt oldalból állt. A magiszteri címet június 12-én kapta meg, díszes ceremónia keretébe

1770-ben elnyerte a „professor ordinarius” címet a logika és metafizika tanszéken. Itt megírta az első rá jellemző írását. Az egyetemen filozófiát, logikát, természettudományokat, földrajzot etikát és fizikát is tanított. Nagy számú diák látogatta az előadásait, de az elkövetkező tíz évben nem publikált semmit.

Ahogyan a Prolegomene (Bevezetés minden lehető metafizikához) című írásában is mondta, Hume ébresztette fel a „dogmatikus szendergésből”. A következő években Newton műveit tanulmányozta, Hume-ot és főleg Rousseau-t, akik a saját bevallása szerint, a „helyes útra irányítják” és kikényszerítik „gondolkodás forradalmát”. Kant addig úgy gondolta, hogy a tudás nem a tapasztalatban van, hanem az értelemben, a rációban. Ez az elmélet volt a dogmatizmus szempontja. Ezzel ellentétben, Hume azt állította, hogy csak a tapasztalat lehet biztos forrása a megismerésnek. Azonban – mivel a racionalizmus dogmatizmushoz, az empirizmus szkepticizmushoz vezethet – később a következőket mondja erről: az érzéki szemléletek fogalmak nélkül vakok, a fogalmak szemléletek nélkül üresek. Kant azt szeretné megtudni, hogy hogyan juthatunk tudományos ismeret birtokába, azaz milyen feltételek biztosítják ezt az ismeretet. E problémát részletesen az 1781-ben megjelent A tiszta ész kritikája című művében fejti ki. Kant ekkor 57 éves volt, és az eddig megjelent műveinek köszönhetően már elismert személyiségnek számított.

1797-ben, előrehaladott korától legyengülve, visszavonult a tanítástól és elméleti munkájának szentelte életének utolsó éveit. 1804, február 12-én halt meg, életének nyolcvanadik esztendejében, hosszú betegség után. Utolsó szavai: „Es ist gut” („[Minden] jól van”).