Giuseppe Fortunino Francesco Verdi (Le Roncole, 1813. október 10. – Milánó, 1901. január 27.) a 19. század legnépszerűbb olasz zeneszerzője volt, az operának (Mozart és Wagner mellett) kimagasló egyénisége.

Szülei kocsmárosok voltak a Parmához közeli Busseto melletti Le Roncole falucskában. Bár a család szegény volt, támogatásukkal a fiú zenei tehetsége hamar kibontakozott: tizenkét éves korára kinevezték a helyi templom orgonistájának, és hamarosan Bussetóba költözhetett, hogy megkezdje rendszeres zenei tanulmányait. Ezután Antonio Barezzi zenerajongó kereskedő vette pártfogásába, és több zeneművet rendelt tőle a helyi Filharmóniai Társaság számára. Biztatására 1832 májusában Verdi Milánóba utazott, hogy felvételizzen a konzervatóriumba, de mindenki nagy meglepetésére megbukott. Mindazonáltal a nagyvárosban maradt, és magánúton tanult tovább.

Idővel karmesteri munkákat is vállalt, és ennek köszönhetően megismerték.. 1835-ben visszatért Bussetóba, ahol megpályázta a Filharmóniai Társaság igazgatói posztját. 1836 márciusában megkapta hivatalos kinevezését, két hónap múlva pedig feleségül vette Barezzi leányát, Margheritát. 1838-ban lemondott posztjáról, és visszaköltözött Milánóba, ahol benyújtotta a Scalának első operáját, az Obertót, amit csak az ifjú szoprán, Giuseppina Strepponi közbenjárásának köszönhetően mutattak be. A sikeres bemutató után az operaház még három opera komponálására szerződtette az akkor még ismeretlen zeneszerzőt. 1838-ban azonban meghalt a lánya, 1839-ben a fia, aztán 1840-ben a felesége – Verdi lelkileg összeomlott, és megpróbált kihátrálni a Scalával kötött szerződésből, de sikertelenül. A pünkösdi királyság csúfos bukása után felhagyott a vígoperák írásának gondolatával. 1842-ben megírta a Nabuccót, amelynek politikai felhangjait a szabadságra vágyó olasz nép azonnal felismerte, így Verdi híressé, a risorgimento jelképes alakjává vált szerte Itáliában. A következő nyolc évben tizenhárom operát komponált, köztük a Traviatát, Az álarcosbált és A trubadúrt. Kapcsolata Strepponival egyre szorosabbá vált, de házasságot csak 1859-ben kötöttek. 1851-ben megírta a Rigolettót, amivel megalapozta világhírét. Az Aida (1871) után tizenöt évig nem írt újabb operát. Eközben beválasztották az olasz szenátusba, ahol öt évig tevékenykedett, átdolgozta több korábbi operáját, és megírta a Requiemet (1874). A Simon Boccanegra átdolgozása közben ismerkedett meg Arrigo Boito költő-zeneszerzővel, akinek szövegkönyveiből született meg a Verdi életművét megkoronázó két utolsó operája, az Otello (1887) és a Falstaff (1893). Élete végén egyházi műveket írt. A műveiből származó jogdíjak java részét a Casa di Riposo per Musicisti. 1901-ben szélütésben hunyt el Milánóban.

Verdi a 19. századi opera Wagnerrel egyenértékű vezéralakja; az olasz zene világviszonylatban egyik leghíresebb képviselője. Művészetének fejlődése a korai 19. század jelentős olasz mestereinek – Rossini, Bellini, Donizetti – művészetéből ágazott ki, áttörte korának bel canto kliséit, és a zenedráma szolgálatába állította az éneket – korabeli kritikusai éppen emiatt zenéjét gyakran nyersnek, csiszolatlannak minősítették. Hatása óriási: a századforduló olasz operaszerző nemzedékére (Puccinire és kortársaira) gyakorolt közvetlen hatásán túl közvetve (Wagnerhez hasonlóan) erősen hatott az opera 20. századi fejlődésére is. Műveit ma is nagy sikerrel játsszák világszerte, és néhány részletük igazi slágerré vált, mint például a La donna è mobile (Az asszony ingatag) a Rigolettóból vagy a Brindisi a Traviatából.