Bélyeggyűjtő klub

Bélyeggyűjtő klub hírei

2013.Nov.27. 60 éve halt meg Eugene Gladstone O'Neill.

10 éve | Kustra Gábor | 2 hozzászólás

Meghalt Eugene Gladstone O'Neill amerikai Nobel-díjas drámaíró (Amerikai Elektra).

60 éve

Meghalt, Film, Irodalom

1953. 11. 27.

Jelentősége: megteremti az európaival egyenrangú amerikai drámát. Az úgynevezett „kis színház” célja: a művészet otthonává tenni a színházat, és megteremteni az amerikai színházat.

Édesapja foglalkozásának köszönhetően O’Neill gyermekkorát folyamatos költözésben töltötte (születni is egy szállodai szobában született). Gyermekkora nem volt boldog, és korán egy katolikus bentlakásos iskolába küldték. Ezidőtájt csak az olvasmányaiban nyert vigasztalást.

O’Neill kétféle stílushoz vonzódott: a realizmushoz és expresszionizmushoz; és éppúgy írt egyfelvonásosakat és eszméletlenül hosszú darabokat, mint teljes estéseket. Állandó keresése, a színpadi lehetőségek kutatása vezetett oda, hogy számos darabjában allegorikus figurák, kórusok, álarcok, kettéhasadt szereplők, belső monológok és versek fordulnak elő. Darabjai megtestesítik a huszadik század első felének kedvenc gondolatait és eszméit. Darabjainak egy része naturalista-realista stílusban íródott: ezekben főleg a szereplők sorsa és lelkiállapota foglalkoztatja; a másik részben, amint Jorge Luis Borges mondja A Nobel-díjas Eugene G. O’Neill című tanulmányában, a szimbolista-expresszionistában leginkább a színpadi lehetőségeket kutatja, és ezekhez illeszti hozzá a történetet, ami néha kaotikus és átgondolatlan, szereplői néha "torz szörnyetegek".

O’Neill 1920-ban kezdett el teljes estés darabokat írni, első drámájára, a Beyond the Horizon-ra (Túl a horizonton, 1920) Pulitzer-díjat kapott. A Diff’rent (Másfélék, 1920) és a Gold (Arany, 1921) két kevésbé sikeres realista darab. (A Gold meg is bukott a Broadwayn.) Az Anna Christie, a mit 1920-ban Chris Christopherson címmel publikált, és 1922-ben átírt, nagy siker volt, és erre kapta a második Pulitzer-díjat. O’Neill figurái ezekben a darabokban így vagy úgy, de olyan helyzetbe kerülnek, ami a szó kevésbé szigorú értelmében tragikus. O’Neill jól látta meg, hogy az erőssége a tragédia. Kevésbé volt sikeres, amikor a jellemek milyenségével akarta elérni a tragikai emelkedettséget, mint a The Straw-ban (Szalmaszál, 1921), The First Man-ben (Az első ember, 1922) és az August Strindberget utánzó Welded-ben (Összeforrva, 1924), utóbbi a saját házasságáról szól, férj és feleség olyan erősen vonzódnak egymáshoz, hogy nem tudnak elszakadni.

A Vágy után a The Fountain c. darabot mutatták be (1925 decemberében), aztán The Great God Brownt. Most O’Neill az amerikai drámát a naturalistától annyira különböző stílusokkal -szimbolista, expresszionista, romantikus darabokkal akarta gazdagítani (volt olyan célkitűzése, hogy a műveivel behozza az amerikai dráma lemaradását az európai drámához képest). Az expresszionista drámák sorát 1920-ban nyitotta meg a Jones császár. Ezt követte A szőrös majom (1922), majd jött az The Fountain, All God's Chillun, The Great God Brown, Lazarus Laughed, végül az Örökkön-örökké, amiben a kettéhasadt főhőst két különböző színész játssza.

O’Neill egyik legradikálisabb darabja a Különös közjáték (Strange Interlude, 1928). Nem is egy, hanem két darab: egyik az elmondottak, másik a gondolatok síkján. O’Neill a főhőst, Nina Leedset a Modern Nő szerepeiben, anya-, lány-, feleség-, és szerető-szerepben mutatja be. A cselekmény minden ponyvaszerűsége mellékes: az érdekes talán itt is a színpadi hatás. A darab elképesztő terjedelme ellenére meglehetősen népszerű volt.

1936-ban megkapja az irodalmi Nobel-díjat, de eztán csak csökkenni fog életében a népszerűsége. A közönség inkább Millerért, Williamsért, Albee-ért kezd lelkesedni, pedig O’Neill ezután írja legjobb drámáit.

Legnagyobb példaképének először August Strindberget tartotta, akinek a műveivel 1912-ben ismerkedett meg. Annyira erősen azonosult vele, hogy néha utánozni is kezdte (például a Before Breakfast Az erősebb című Strindberg-egyfelvonásossal, a Welded a Haláltánccal, a Days Without End a Damaszkusz felével mutat hasonlóságot). O’Neill egyébként hajlamos volt rá, hogy példaképeitől tanulja meg, hogyan kell írni: Toller, Synge, Andrejev, Shaw, Wedekind és mások hatása mutatható ki művein: